„Itt minden működik, aminek működnie kellene a világban” – interjú Szélvári Renáta óvónővel

– Mikor döntötted el, hogy óvónő leszel? Miért ezt a pályát választottad?
– Erre születtem, soha nem akartam más lenni. Nagyon boldog, önfeledt gyermekkorom volt. Olyan szeretetet, értékrendet, életfilozófiát kaptam a szüleimtől, nagyszüleimtől, amely egész életemre hatással van. Mindig is sok gyerek vett körül, valahogy vonzom őket, rögtön kiszúrnak, a babakocsisoktól kezdve az iskolásokig mindenki. Adottságaimból adódóan alkalmas vagyok erre a pályára. Hozzáteszem, semmi máshoz nem értek, nem tudnék mással foglalkozni, csak gyerekekkel, ezt viszont szívvel-lélekkel.

– Mi okozza munkádban a legnagyobb örömet?
– A gyerekek jelenléte. Szerencsés helyzetben vagyok, mert olyan közegben dolgozhatok, ahol csupa szeretet, boldogság, öröm, empátia, tisztaszívűség, nyitottság, elfogadás vesz körül, nincs rosszindulat, hátsó szándék. Itt minden működik, aminek működnie kellene a világban.

– Milyen elveket követsz a beszoktatás során?
– Fontos, hogy lassan, türelmesen, az egyéni szükségleteket figyelembe véve szoktassuk be a kiscsoportosokat. Ha valaki nagyon ragaszkodik anyukájához, megengedjük, hogy addig vele maradjon, amíg csak jólesik. Nem szabad semmit erőltetni és olyat kívánni, amire még nem áll készen a kicsi. Kolléganőimmel azon vagyunk, hogy megérezzék az óvoda jó oldalát, megszeressék az ottlétet, a játékokat, az udvart, a sétát. Megpróbáljuk elvarázsolni őket rengeteg játékkal, mesével, humorral, vidámsággal. Mivel vegyes csoportban dolgozom, ebben nagy segítségemre vannak a középső és nagycsoportosok. Ahogy kinyílik a kicsik előtt a világ, egyre könnyebben leválaszthatók a szülőkről.

Manapság azt tapasztaljuk, hogy a szülőknek nehezebb az elválás. A gyerek már rég beszokott, de az anyuka még mindig nem tudja elengedni, lelkiismeret-furdalás gyötri, aggódik, mi lesz a kicsivel nélküle.

Ilyenkor azt javasoljuk, nyugodtan intézze a dolgát, és ha gondolja, hívjon fel, nézzen vissza később – az anyukát is szoktatjuk az új helyzethez.

– Volt-e valaha olyan gyerek, akivel nem találtad a közös hangot?
– Vannak olyanok, akikkel egyből sikerül, és akadnak olyanok is, akikhez hosszabb, kanyargósabb út vezet. Érdekes, sokkal jobban emlékszem azokra, akiket nehezebben tudtam megszelídíteni. Ők valamilyen oknál fogva zárkózottabbak, félénkebbek voltak, nehezebben fogadtak el új embereket, vagy túlságosan kötődtek a szülőkhöz, de idővel hozzájuk is megtaláltuk az utat. Volt például olyan kiscsoportosunk, aki nem akart délután elaludni, pedig mindent bevetettünk. Kiderült, hogy otthon sötétben alszik a saját szobájában. Csináltunk neki külön szobát az ágyazóban, azóta nagyon jól alszik.

Kép: Szélvári Renáta

Rengeteg gyereknek van problémája az evéssel, nem akar enni, vagy nem fogadja el tőlünk az ételt. Szépen, lassan, sok varázslattal ezt is lehet kezelni. Nekem is el kellett fogadnom, hogy nem tudom olyanná formálni a gyereket, amilyenné szeretném: egy darabig meg tudom nyitni, meg tudom szelídíteni, de ha többre nem vevő, akkor nem kell erőltetnem, úgy kell szeretnem, ahogy van. Mindenkiben meg kell találnom, milyen ő maga, miért szerethető, és úgy is kell fejleszteni. Ha nem találom meg, mit is keresek ezen a pályán?

– Milyennek látod a mai gyerekeket? Mások-e, mint tíz-húsz évvel ezelőtt?

– Huszonöt esztendeje vagyok óvónő, és szerintem a gyerekek alapvetően semmit sem változtak. Teljesen mindegy, hogy a tíz, harminc vagy száz évvel ezelőttiekkel hasonlítjuk össze őket, ugyanolyanok.

Ugyanis ebben a korban még tisztán látnak, pozitívan gondolkodnak, vidámak és elfogadók. Itt még olyanok lehetnek, amilyenek, nincsenek velük szemben olyan elvárások, amelyeket ne tudnának teljesíteni.

– Azt sem tapasztalod, hogy manapság több diszfunkcióval küzdő gyerek van?
– Manapság jobban kiszűrik őket, és nagyobb hangsúlyt kapnak. Már átestünk a ló másik oldalára. Ma már a szülők mindenre felkapják a fejüket, és különböző fejlesztőkre, foglalkozásokra hordják a gyerekeket, sokszor feleslegesen. Azt látom, hogy gyakran kimarad az életükből az a fajta közösségi együttlét, amelyben nekünk még bőven volt részünk: a szomszéd gyerekekkel együtt bicikliztünk, bandáztunk a játszótéren. A nagyok levitték a kicsiket, és amikor a szülők fütyültek, hazamentünk. Mivel ma már nincsenek ilyen közösségi együttlétek, a kicsik nehezebben tanulnak meg biciklizni, focizni, fára mászni. Pedig sok részképességzavar egészséges növekedéssel, megfelelő mennyiségű játékkal, mesével, közösségi élménnyel helyrehozható.

– Milyennek látod a mai szülőket? Hogyan nevelnek?

– Sokkal határozatlanabbak: túl engedékenyek, azt gondolják, azzal tesznek jót, ha nem korlátoznak.

Jóval több teret adnak a gyereknek, mint mi kaptunk régen. Pedig sokkal nehezebb határok, mércék nélkül nevelni, ugyanis hamar kicsúszhat a kontroll a szülők kezéből.

– Visszafordítható-e a folyamat? Ha valaki túl lazára engedte a gyeplőt, visszahúzhatja-e?
– Lehet nehéz, de nincs rá szabály, bármikor változtathatsz pozitív és negatív irányba is.

Kép: Szélvári Renáta

– Megfogadják-e tanácsaidat a szülők?
– Meghallgatják, kérdeznek is, de nem mindig fogadják meg.

– Azt mondják, a legtöbb válás akkor történik, amikor a gyerekek óvodások. Óvónőként hogyan tudod segíteni őket ilyen helyzetben?
– Kétféle gyerek van. Az egyik játék vagy rajzolás közben csak úgy elmondja: – Képzeld, apa elköltözött otthonról –, és folytatja a játékot, rajzolást. Erre csak annyit reagálok: – Nahát, tényleg? Pár szóval megbeszéljük, és ennyi. A másik nem mond semmit, de észrevesszük a rajzában, hogy valami nem stimmel: sötét színeket kezd használni, míg korábban színesen, kreatívan rajzolt, vagy szétesik a rajza, durvává válik az emberábrázolása, ablak és ajtó nélküli házakat kezd rajzolni. Van, akinek a játékában tűnik fel változás: agresszívebb, türelmetlenebb lesz, vagy szorongóvá válik a beszélgető körökben, és akad olyan is, aki álmában felsír vagy délután nem alszik.

Ha a szülők kapcsolatában valami megtört, házasságuk megromlott, az az ő magánügyük, nem alkothatunk róla véleményt, nem foglalhatunk állást. A mi feladatunk és kötelességünk, hogy támogassuk a gyereket, ha a családban rossz, szomorú dolog történik. Ilyenkor jobban odafigyelünk rá, ölelgetjük, érzelmileg erősítjük.

– Mikor számít valaki iskolaérettnek? Mikor javaslod, hogy inkább maradjon még egy évet az óvodában?
– Három területet vizsgálunk: fizikailag, mentálisan érett-e, és elég tudással rendelkezik-e, hogy megállja helyét az iskolában. Manapság a legfontosabbnak a mentális érettséget tartom. Ha a gyerek túlságosan érzékeny, ragaszkodó, félénk, gátlásos, labilis vagy még túl játékos, nem tud koncentrálni, akkor még nem szabad elengednünk. Fel kell készítenünk a mindennapi terhelésre, a kudarcokra, az új közösségre, nevelőkre.

Az iskolában teljesen megváltozik az élete, ha nem áll készen, akkor beleroppan. Pártolom, hogy a gyerek, amíg lehet, maradjon az óvodában, ugyanis erőssé teszi és felvértezi mindazzal, amire szüksége van.

– Mit tekintesz legfontosabb küldetésednek? Mit igyekszel átadni minden óvodásodnak?
– Azt a fajta életszeretetet, amelyet én képviselek. Találják meg minden napban azokat az apró örömöket, kapaszkodókat, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy kiteljesedjenek és boldog életet éljenek. Ha pozitív, életörömmel teli emberré válnak, akkor sokkal szebb, könnyebb életük lesz. Igyekszem példát mutatni, próbálok sok vidámságot, humort, önfeledt kacagást belecsempészni a napjainkba.

Kép: Domokos Attila​​​​​​​

– Mennyire visel meg, amikor nagycsoportosaid elballagnak?
– Minden ovisomat megsiratom; ahogy öregszem, egyre jobban zokogok a ballagásokon. Vegyes csoportban minden esztendőben lezárul egy korszak.

Három-négy évig mi gondozzuk a gyerekeket, kicsit a mienké is válnak, ezért megvisel, amikor útjukra bocsátjuk őket, hiányoznak utána.

Sokan évekkel később is visszajárnak hozzánk. Minap egy ifjú hölgy látogatott meg az óvodában, az egyik legelső csoportomba járt, elhozta megmutatni esküvői fotóit. Mivel kisvárosban vagyok óvónő, látom felnőni a gyerekeket, látom, milyen nagyszerű férfiakká, nőkké válnak – ez is nap mint nap inspirál.