Eltévedni tudni kell 2. – „Mátra alján, falu szélén…”

Már majdnem este volt, amikor megcsörrent a telefonom, és a vonal másik végén az egyik budapesti ötcsillagos szálloda recepciósa beszélt. Azt kérdezte, hogy másnap ráérnék-e elvinni egy amerikai családot egy vidéki kirándulásra. „Szívesen, pont ráérek.”

Majd jött a pontosítás: a vendégek nem egy szokványos túrát kérnek, hanem a falusi idillen túl látni szeretnék a magyar falvak átlagembereit, sőt, akár a szegénységet is…

Először megdöbbentem, ugyanis ilyet még soha senki nem kért tőlem, de végül elvállaltam.

Amint letettem a telefont, elkezdtem gondolkozni, vajon hová is vihetném őket. Először felhívtam egyik idősebb, falusi rokonomat, hátha szívesen venné, hogy meglátogatjuk őt a házában, hisz mindig vendégszerető emberként ismertem őt. Ezúttal azonban éreztem az elutasítást a hangjában: „Ugyan, hát mi érdekes lehet ezeknek a gazdag amerikaiaknak az én egyszerű kis otthonomban, meg abban, hogy van pár csirke a hátsó udvarban?” – kérdezte. Talán pont az, ami nagyon más, mint Amerikában – gondoltam magamban, de nem erőltettem tovább, végtére is érthető, ha valaki nem szeretné múzeumként mutogatni az otthonát. 

Másnap reggel egy nagyon illedelmes férfi várt rám bájos feleségével és két kamasz gyermekével a hotel lobbijában. Addigra már új ötlettel álltam elő: mit szólnának, ha Északkelet-Magyarországot fedeznénk fel? Útnak indultunk autóval, közben sokat meséltem nekik a magyar történelemről és kultúráról, ezután ők meséltek kicsit magukról.

Kiderült, hogy Texasból származnak, és ha utaznak, sosem arra mennek, amerre a többi turista, hanem szándékosan letérnek a megszokott ösvényekről.

Mi pedig az autópályáról letérve, utunkat csodaszép napraforgómezők között, a Mátra és a Cserhát ölelésében folytattuk, míg el nem értük első állomásunkat, Szirák városkát. Már a megérkezésünk is látványosan hatott, ahogy a déli órák kánikulájában, a szinte kihalt utcákon begördültünk a sötétített ablakos, fekete Mercedes autónkkal, amelyet a hotel biztosított számunkra. Miután kiszálltunk az autóból, éreztük, hogy feltűnést keltünk a kis álmos városka lakosai között, ahogy nagyvárosi öltözetünkben, szalmakalappal a fejünkön sétálgatunk ott, ahol a helyieken kívül még a madár se nagyon jár…

Kép: Kővágó Veronika

Sétánk során először a templomot, majd a temetőt, aztán a helyi közértet és végül a kocsmát néztük meg, hiszen, mondtam nekik, ez az a négy hely, amit mindenképpen látni kell, ha igazán tudni akarjuk, hogyan élnek itt a helyiek. Eleinte rendezettebb, virággal tarkított kertes házak előtt vitt utunk, de aztán a falu széle felé közeledve már a mélyszegénység látványa fogadott minket. Romos házak, málló vakolatok, hiányzó tetőcserepek, régi szétdobált bútorok az udvarokon és néhány koszos kisgyerek, akik kíváncsian kukucskáltak ki az utcára. Vendégeim kedvesen integettek nekik, köszöntek angolul, és egyre bátrabban köszöntek vissza a helyiek is: „Helló, helló!”. A látottak mindannyiunkat megérintettek. Először lopva pillantottam vendégeimre, vajon hogyan fogadják a tapasztalatokat. De nem tűntek sem sajnálkozónak, sem lesújtottaknak, végtelenül természetesen sétáltak ebben a kis faluban, nézelődtek és közben arról beszélgettek, hogy kit mi fogott meg legjobban, és ki miről fog majd írni a nap végén. Ugyanis, mesélték, a családban pár éve hagyomány, hogy utazásaik során mindenki vezet egy útinaplót, amelybe a legfontosabb benyomásokat, emlékeket írják le, és ezeket meg is osztják egymással. Lenyűgöztek azzal, ahogyan szemlélik a világot, és azzal is, ahogy ezt a gyerekeiknek is igyekeznek továbbadni!

Szirákon járva a csodálatos Teleki-Degenfeld kastélyba is ellátogattunk. A valaha szebb napokat is megélt főúri kastély évszázados falai, néhány megmaradt korabeli bútora és mesebeli parkja visszarepítettek minket a történelembe, azokba az időkbe, amikor a kastély pompás bálok színhelye lehetett. A II. világháborút követően gyors romlásnak indult, amikor már istállóként és katonai kórházként szolgált. Bár a kastély ma már korhű bútorokkal berendezett négycsillagos szállodaként működik, ezen a napon mégsem volt itt a recepciós hölgyön kívül más.

Mintha egy elvarázsolt szellemkastélyként csak a mi kedvünkért tárta volna fel előttünk titkait, tökéletesen szemléltetve a történelem viszontagságait kicsiny országunkban.

Különösen a világégést követő viharos évtizedek története érintette meg vendégeimet, és megrázó volt látni, ahogy a családfő szemében könnyek jelentek meg, és halkan annyit mondott: „Azt hiszem, mi el sem tudjuk elképzelni, milyen szenvedéseken mentek itt keresztül az emberek!”

A sziráki élmények után Hollókőre utaztunk tovább. Akárcsak egy kis mesebeli falucska, hívogattak minket a kis fehérre meszelt régi házikók. A falut még gimnazista éveim alatt sikerült jobban megismernem, akkor zártam a szívembe, s reméltem, hogy megmaradt olyan szerethetőnek, mint ahogy akkor láttam. Eleinte tartottam tőle, hogy a világörökségi faluban túl sok lesz a turista, de szerencsénkre nem így történt. Miután a helyi kis kocsmában kedves útbaigazítást kaptunk, hol tudunk egy igazán finomat enni, be is ültünk a falu egyik kis vendéglőjébe. Az ebéd előtt vendégeim, akikről kiderült, hogy mélyen hívő emberek, közös imára hívtak, amelynek rövid csöndje a sok turistaélmény közepette egy szép és meghitt pillanatot varázsolt közénk.

Ebéd után folytattuk sétánkat, be-be tekintve a kis házakba, műhelyekbe, míg végül az egyik háznál egy mosolygós nénivel találkoztunk, aki saját készítésű, nemezelt szappanait árulta virágos kertjében. Mintha csak gyermekkorom kedvenc meséje, „Az öreg néne őzikéje” kezdő sora elevenedett volna meg ott: „Mátra alján, falu szélén lakik az én öreg néném.”

Kép: Kővágó Veronika

És a mese folytatódott: Erzsi nénivel (kiderült, hogy így hívják) azonnal szóba elegyedtünk. Mesélt nekünk arról, milyen volt itt régen az élet, és kedvesen hívott be minket a kis házba, amelyet ma már vendégeknek ad ki. Odabent mintha megállt volna az idő a nyolcvanas években: a narancs- és zöld színű csempék még a nagyszüleim otthonából köszöntek vissza, a terítők és a tapéták is olyan mintájúak voltak, mint amilyenek gyerekkoromban minden második család nyaralóját díszítették.

Számunkra egy jól ismert, letűnt korszak relikviái, amerikai vendégeim számára pedig maga a retró csoda.

Ámulva fedezték fel a házat, közben régi fényképek is előkerültek, rajtuk Erzsi néni fiatalon, palóc népviseletben. Legvégül pedig a legfelső szobában, ahol az ablakokon kinézve még a hollókői várat is megpillanthattuk, közösen idéztük fel a falu legendáját a középkori várba zárt lányról, akit hollók bőrébe bújt ördögifjak szabadítottak ki.

Búcsúzásnál még készült néhány közös kép Erzsi nénivel, mintha a család egy öreg rokona lett volna. A nap ezzel vált teljessé: a véletlen találkozás és a néni kedvessége, nyitottsága azonnal közelebb hozta amerikai vendégeim számára Magyarországot, pontosan úgy, ahogy arra vágytak. Számukra ez a nap nemcsak felszínes ismeretséget, képeslapokról szerezhető benyomásokat, hanem sokkal több és mélyebb élményt adott, amiket aztán a hazafelé vezető úton, a lemenő nap sugaraiban mindenki a maga kis lelki útinaplójába örökre feljegyzett.

Kapcsolódó cikkünk:

(El)tévedni tudni kell! – Egy budapesti idegenvezető kalandjai