Extrém teljesítmény a nagycsalád, és végre elismerték!

A négy gyerek száz éve még egyáltalán nem számított népes „alomnak”, de a mai magyar viszonylatban családom mérete kuriózum: a társadalom nagyon kis hányada tartozik ugyanis a négy plusszos gyerekszámú modellhez. Magam is meglepődtem, amikor a KSH oldalán található interaktív infografikába beütve személyes paramétereinket, kiderült, hogy az összes család mindössze 1,8 százaléka tartozik a négy vagy annál több gyermeket nevelők csoportjához.

Míg az elmúlt tizenegynéhány évben a gyermektelen vagy csak egy-két gyermeket nevelő kortársaim többsége munkahelyi sikerekről vagy külföldi utazásokról, társadalmi életük színes eseményeiről számolt be, én legfeljebb szemérmesen elhadartam, hogy épp melyik gyerkőc volt kruppos, vagy kit fogok tavasszal beszoktatni az oviba.

Sokszor éreztem azt, hogy a csodálkozónak leplezett szörnyülködő kérdéseken túl („hogy bírsz négy gyerekkel?!”), alapvetően nem vagyok izgalmas a világ számára, az anyai teljesítményem pedig a többség szemében végképp nem ér fel egy mutatós névjegykártya rangjával.

Hiába tudtam mindig, hogy számomra az élet igazi értelmét a családom jelenti, a közvélekedés valahogy azt sugallta felém, hogy csendesen húzzam meg magam. Ezért is alakult ki bennem egy ki nem mondott „bocshogyélek” érzés. De nem csak én éreztem így: ötgyerekes, sok nyelvet beszélő barátnőm vagy a szomszédságban lakó, hat gyerkőcöt nevelő tanárnő félmondatai is erről a belső bizonytalanságról, önértékelési zavarról árulkodtak: vajon a világ szemében érték volt-e egyáltalán a mi munkánk, hivatásunk?

Mert mi voltunk azok, akik kimaradtak a „nagyok” világából – és ezzel a munkahelyi e-mail folyamokból –, és csak jócskán megkésve értesültünk arról, mit jelent például a „FYI” rövidítés, vagy mi a csuda az a „céges workshop”, egyáltalán, hogyan is kell mozogni egy munkahelyi közegben.

Az elismert „felnőtt élet” távol zakatolt otthonainktól, ahol mi végeláthatatlanul törölgettük a kiöntött kakaót és a náthás nózikat, s pénz helyett szekrény mögé dobott legódarabokat, vécékagylóba esett hajcsatokat kerestünk.

Sokan közülünk ma is önbizalomhiánnyal küszködve próbálják felvenni a fonalat, túljutva a termékeny időszakon, és kilépve lassacskán a kisgyerekes anyukák szerepköréből. Ám a munkahelyekre visszatérve továbbra sem egyszerű mutatvány ledolgozni a lépéshátrányt, mert haza kell érnünk ovi végéig, rohannunk kell az iskolai szülőire, számon kell tartani minden családtag gondját-baját, örökös versenyt futva az idővel és a ránk háruló, nem szűnő feladatokkal. Mindezt a huszonezer forintos főállású anyaság sem kompenzálta, hisz ez a soványka összeg is mintha azt üzente volna, hogy „nem nagy valami az, amit csinálsz!”.

Ezért is esett nagyon jól a 2019. február 10-ei miniszterelnöki bejelentés, amely a családi lét extrém sportolóit, a négy- és annál több gyermeket nevelő anyukákat egy nagyvonalú gesztussal kivonta a személyi jövedelemadó fizetésére kötelezettek köréből. Felfogásom szerint nem ingyen pénzt kaptunk, hanem a lemaradásunk kompenzálását, amelyért persze továbbra is meg kell dolgozzunk – és ez jól is van így.

Az anyagi segítség mellett azonban legalább olyan fontos az elismerése annak az eredménynek, amely ugyan nem mérhető stopperórával vagy gólokkal, de aki felnevelt már egy csapatnyi gyerkőcöt, tudja, hogy ez is egyfajta extrém teljesítmény.

Még nem volt rá példa, hogy politikai évértékelőt hallgatva elpityeredtem volna, de az idei hétpontos családvédelmi csomag bejelentésekor – magamat is meglepve – megkönnyeztem egy programbeszédet…