Romantikus várkastély New Yorkban

A németalföldi uralkodó, Orániai Vilmos volt az utolsó hadvezér, aki fegyverrel meg tudta hódítani a brit szigeteket. Miután megszilárdította hatalmát Angliában, meggyűlt a baja a vad és lázadó skót klánokkal. Azt követelte tőlük, hogy esküdjenek neki hűséget, és súlyos következményekkel fenyegette azokat, akik ellenkeznek. Az egyik legnagyobb és legerősebb klán, a MacDonaldok vonakodtak alávetni magukat az uralmának, ezért Vilmos a rivális Campbell-klán segítségével büntetőhadjáratot indított ellenük. A hírhedt glencoe-i mészárlás során brutálisan meggyilkoltak szinte minden férfit és fiúgyereket, akinek köze volt a MacDonaldokhoz. Nagyon kevesen tudtak elmenekülni, de egyikük megmentette a klán zászlaját, és bevette magát a skót felföld hegyei közé. Erről a hőstettéről el is nevezték Bannermannek.

Másfél évszázaddal később, 1854-ben a leszármazottai elhagyták az őseik földjét, és kivándoroltak Amerikába. Az élelmes kereskedő, Francis Bannerman, mégpedig ezen a néven az ötödik, New Yorkban üzletelt, stílusos módon lobogókkal, kötelekkel és más, jól eladható cikkekkel, amelyeket az amerikai haditengerészet aukcióin vásárolt föl. Fia, VI. Francis Bannerman már tizennégy éves korában óriási tehetségnek bizonyult. Tévedhetetlenül meglátta az éppen befejeződött amerikai polgárháborúban rejlő lehetőségeket, és elérte, hogy a családja elképesztő mennyiségű szükségtelenné vált hadianyagot vásárolt meg a kormánytól. A fiúcska rájött, hogy ezekben a termékekben nem csak a fémhulladékot kell látni, mert sokkal komolyabb értéket képviselnek.

Árulták a fölöslegessé vált hadifelszereléseket mindenkinek, aki csak jelentkezett: békeidőben gyűjtőknek, háborúban a hadseregnek. A felnőttek világába hamar beilleszkedő Frank Bannerman megnősült, három fia született, miközben egy-két évtized alatt a világ legnagyobb hadianyag-kereskedőjévé vált. Korabeli leírások szerint a brooklyni főhadiszállásukon többféle hadianyag volt felhalmozva, mint a világ bármelyik hadtörténeti múzeumában. Árultak lőszert, robbanóanyagokat és szuronyokat, hátizsákokat, nyergeket, hevedereket, egyenruhákat, sátrakat – mindent, ami a háborúskodással kapcsolatban volt. Az 1880-as évektől kezdve kiadott árukatalógusa egészen az 1960-as évekig megjelent, és a világ összes gyűjtője a csodájára járt. Aki ügyes vagy szerencsés volt, ládaszámra vásárolhatott érintetlen, bontatlan polgárháborús relikviákat is. A ma Amerikában kiállított muzeális értékű ágyúk legalább fele innen származik.

Kép: Profimedia - Red Dot

Miután Frank az 1898-as amerikai–spanyol háború és az 1904-1905-ös orosz–japán háború maradék hadianyagainak kilencven százalékát megvásárolta, nemcsak mérhetetlenül meggazdagodott, hanem az óriási mennyiségű árut is el kellett helyeznie valahol. Fia javaslatára a Hudson folyón található Pollopel-szigetet nézte ki erre a célra. 1900-ban meg is vásárolta, és elhatározta, hogy azt az irdatlan mennyiségű terméket egy igazán rendkívüli épületegyüttesben fogja elhelyezni. Pontos elgondolásai voltak minden részletéről, semmit nem is volt hajlandó rábízni másra. Mérnöki vagy építészi képzettség nélkül papírra vetette a terveket.

Amikor felépültek az épületek, egy középkori skót vár emelkedett a folyó fölé, pontosabban annak egyéni, eklektikus és szeszélyes változata. Építésénél a történelmi hűség nem sok szerepet játszott, az érzelmek annál inkább. Mindenhol ötletszerű díszítések, domborművek, történelmi és bibliai jelenetek sorakoztak. A vonalak girbegurbák, a sarkok kiszámíthatatlanul egyenetlenek voltak. Ebben a valószínűtlen világban helyezte el Frank Bannerman Amerika egyik legnagyobb fegyver- és robbanóanyag-arzenálját, George Washington egyik asztalát, William Perry északi-sarki expedíciójának felszerelését, számos történelmi és háborús relikviát, valamint a családja régi emlékeit.

Bár Bannerman 1918-ban meghalt, gyermekei és unokái egészen az 1970-es évekig tovább folytatták a kereskedelmet. A szigetet a rajta álló várral együtt 1967-ben eladták New York államnak. Az eladható árut persze magukkal vitték. Az értékes relikviákat a Smithonian Intézet kapta meg, bár állítólag néhány családi emlék ottfelejtődött a romos falak között. Az új tulajdonos eleinte kalandparkot akart berendezni a Pollopel-szigeten, de az épületegyüttes 1968-ban leégett. Azóta a területet nem lehet látogatni, mert a megrongálódott, ráadásul kontár módon épített falak és tetők életveszélyes állapotban vannak. Az uralmat a kígyók és a kullancsok vették át. New York állam tervei között persze szerepel a komplexum helyreállítása és megnyitása, de az érdeklődőknek egyelőre be kell érniük a romantikus fényképekkel.  

A cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>