Körbevesznek jó barátok… vagy mégsem? – A Teljesen idegenek filmről pszichológusszemmel

Egészen apró korunktól kezdve mások is részei a viszonyítási rendszerünknek. Kezdetben édesanyánk tükröző figyelmén keresztül definiáljuk önmagunkat, és próbáljuk elkülöníteni, hogy hol kezdődik ő, és hol kezdődünk mi. Folyamatosan tágítjuk a horizontunkat, míg aztán ki előbb, ki utóbb megszerzi élete legelső barátját.

Azután is folyamatosan azon munkálkodunk, hogy a céljaink elérése mellett megfelelő szociális hálót húzzunk magunk köré, amely néha olyan szövevényes, mint az amazóniai dzsungel. Kiemelkedik ebből a barátság, és ha szerencsések vagyunk, években mérhető barátságaink élettartama, így erős viszonyítási alapot szolgáltatnak önmagunkhoz.

A történet

A „Teljesen idegenek” című történetben hét jó barát összeül egy vacsoraasztalnál, ebből hárman alkotnak házaspárt. Pepe az örök agglegény, aki különös módon nem hozza el bemutatni újdonsült barátnőjét, és ez az ugratására ingerli a többieket. Eva, a pszichológus szerint a telefonunk lassan olyan, mint egy fekete doboz: életünk lenyomata, majdhogynem a lelkünk egy darabja benne lakozik, s talán többet elmond rólunk a tartalma, mint amit magunknak vagy másoknak bevallunk belőle. Felveti, hogy a vacsora folyamán minden beérkező üzenetet együtt olvassanak el, a telefonhívásokat is közösen fogadják, s ebből majd kiderül, tényleg annyira ismerik-e egymást az asztalnál ülők, mint ahogyan azt magukban feltételezik.

Természetesen ez olyan, mintha felnyitnánk Pandora szelencéjét: lassan elszabadul a pokol, és a felszínre kerülő információk és titkok súlya alatt bizony meginog és megtépázódik néhány kapcsolat, álarcok hullnak porba, miközben felmerül a nézőben a kérdés: vajon jól ismerem azokat az embereket, akiket beengedtem az életembe?

Én vajon mindig és minden helyzetben azt a képet mutatom magamról, amilyen vagyok, vagy megvannak a különféle szerepeimhez illeszkedő álarcaim? S vajon hol kezdődik az ember privát szférája? Kell-e mindent kendőzetlenül megosztanunk a kebelbarátainkkal, és ha ezt nem tesszük meg, akkor eláruljuk a bizalmi kapcsolatot? S vajon partnerként, házastársként minden gondolatát ismernünk kell egymásnak, vagy létezhet olyan elszeparált kis doboz a lelkünkben és agyunkban, amihez csak nekünk van egyedül kulcsunk?

Intim kapcsolatok

A „Teljesen idegenek” című film szereplői dolgoznak, családot alapítanak, gyereket nevelnek, számlákat fizetnek be, bosszankodnak néha a munkájuk miatt, és velük is előfordul, hogy fásultak, időnként elfáradnak ebben a felnőtt és komoly életvitelben, s ilyenkor vágynak némi gyermeki spontaneitásra, játékra, valami meglepően izgalmasra, ami kizökkenti őket a hétköznapok taposómalmából. Tökéletlenek és esendők, és tán azt hiszik, mindezt őszintén megmutatják egymásnak, hiszen néhányan kissrác koruk óta barátok. Mégis úgy tűnik, nehezen vetik le az álarcaikat, és bizonyos fokú rejtőzködésre mindig szükségük van.

Kép: Teljesen idegenek c. film

Közhely, hogy az ember társas lény, a kapcsolatok alapvető fontossággal bírnak az életünkben, és tisztában vagyunk vele, hogy a pénz, a hírnév és a siker nem boldogít – mégis gyakran éljük olyan döntések mentén az életünket, mintha a boldogság forrása az utóbbiakban rejlene. Robert Waldinger vezeti jelenleg azt a Harvard Egyetemen zajló kutatást, amely tudományosan is megcáfolja a hírnévhez és vagyonhoz fűződő ábrándjainkat, és meggyőzően bizonyítja, hogy a szeretetteli kapcsolatok azok, amelyek védőhálót szőnek körénk, boldogsággal töltenek el bennünket, továbbá testi-lelki egészségünk zálogai.

A kutatás különlegessége, hogy 1938-ban kezdődött, amikor is 724 fiatal férfit vontak be a vizsgálatba, akiket évről-évre megkérdeztek az egészségi állapotukról, munkájukról, családi életükről, kérdőíveket töltettek ki velük, személyes interjúkat készítettek velük és a családtagjaikkal, házastársi vitákat dokumentáltak, valamint hozzáfértek az orvosi adataikhoz is. Később a feleségeiket és gyermekeiket is megkérték, hogy csatlakozzanak a kutatáshoz, így 75 év alatt hatalmas adatmennyiség állt össze.

Ezeket elemezve arra jutottak, hogy nem a gazdagság, nem a hírnév és nem a kemény munka, hanem a jó kapcsolatok őrzik meg boldogságunkat és egészségünket. A kapcsolatok azok, amelyekre támaszkodni tudunk, amelyek megóvnak bennünket az élet viszontagságai közepette.

Ugyanakkor az amerikaiak ötöde számol be arról, hogy magányosnak érzi magát, ami különösen ijesztő szám annak tudatában, hogy míg a közösségi kapcsolatok nagyon jó hatással vannak ránk, addig a magány és az elszigeteltség megbetegít. Tömegben, barátok és családtagok között is érezhetjük magunkat magányosnak, ezért nem a házasság megléte vagy a barátok száma az, ami meghatározó, hanem a közeli kapcsolataink minősége.

A boldog kapcsolatok segítenek elviselni a fizikai fájdalmat, és a koleszterinszintnél is jobban bejósolják a boldog öregkort. A boldogtalan kapcsolatokban élők pedig arról számolnak be, hogy a fizikai fájdalmak megjelenésével az érzelmi fájdalmaik is felerősödnek. A jó kapcsolatok nem csupán a testi egészséget védik, hanem a mentális állapotot is épen tartják. Azoknak, akik stabil, biztonságos, támogató kapcsolatban élnek, a kutatás eredményei szerint tovább marad éles a memóriájuk is.

Elég jó kapcsolatok

Nem tökéletes kapcsolatokra van szükségünk, a jó kapcsolatok ugyanis nem zökkenőmentesek, nem járnak együtt a folytonos kacagással és felszabadult vidámsággal. A jó kapcsolatokban élő emberek szembenéznek azokkal a krízisekkel és nehézségekkel, amelyekkel a többiek küzdenek. A különbség annyi, hogy érzik, a legnagyobb kihívások közepette is számíthatnak egymásra.

A közeli kapcsolatok tükörként is funkcionálnak, de ehhez szükséges, hogy ne fátyolozzuk el magunkat, hanem őszintén megmutassuk a valódi arcunkat.

Gyakran azért rejtjük el igazi önmagunkat és próbáljuk énünk egy feljavított verzióját bemutatni a másiknak, mert abban reménykedünk, hogy ezzel megtartjuk, megerősítjük vagy megmentjük a kapcsolatot, valójában azonban éppen aláássuk az intimitást, és felületessé tesszük.

Kép: Teljesen idegenek c. film

Apró hazugságaink és füllentéseink fokozatosan eltávolítanak a valóságtól, önmagunktól és a másiktól is, és rombolják az önbecsülésünket. Mivel a hazugság kimondása során stresszt és szorongást élünk át, amelyet bűntudat, sőt olykor a lebukáshoz kapcsolódó szégyenérzet is követ, ezért a hazugság rosszabb egészségi mutatókkal jár együtt. Mindemellett a hazug történetek fenntartása annyi energiát vesz el, hogy teljesen felemésztheti az embert.

Egy kutatás során, ahol a vizsgálati személyek egyik csoportjának öt héten keresztül mindenben igazat kellett mondania, míg a másik csoport hazudhatott, azt találták, hogy az őszinte résztvevők átlagosan héttel kevesebb testi tünetről (pl. fejfájás, hányinger) számoltak be, mint azok, akik nem mondtak teljesen igazat.

Egyesek úgy tartják, hogy a hazugság célja a kapcsolat vagy a másik személy érzéseinek a megóvása. Ugyanakkor gyakran a saját magunkkal szembeni negatív érzéseink akadályozzák meg, hogy őszinték legyünk, mivel úgy érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, nem tudunk az elvárásoknak megfelelni, esetleg csalódást okozunk a másik számára. A mesében a császár új ruhájának „csodálói” sem azért hallgattak arról, hogy a király meztelen, mert féltek, hogy megbántják az érzéseit, hanem mert a hiúságuk nem engedte, hogy a véleményük miatt azt gondolják róluk, hogy méltatlanok a tisztségükre vagy buták, mint a föld.

Őszinteség, de nem mindenáron

Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy az őszinteség nem jelenti azt, hogy ne kellene végiggondolnunk, kivel, mikor, mennyit és hogyan osztunk meg az érzéseinkből és gondolatainkból. Az őszinteség nem mentség az önkontroll hiányára, a tapintatlanságra, a vádaskodásra vagy a sértődött kritikára. A saját szavainkért mi vagyunk a felelősek, ezért igyekezzünk úgy megosztani az érzéseinket és gondolatainkat a másikkal, hogy közben odafigyelünk az ő érzéseire és gondolataira is, és tisztelettel fordulunk felé.

A konfliktusok valójában lehetőségek, hogy külön-külön és együtt is fejlődjünk, ezért nem érdemes a szőnyeg alá seperni őket.

Amikor elhallgatjuk azokat az apróságokat, amelyek rosszul esnek nekünk, mert félünk szembenézni a gyengeségeinkkel, a hibáinkkal, vagy az esetleges nézeteltérésekkel, fokozatosan eltávolodunk egymástól érzelmileg, ami megágyaz azoknak a jóval nagyobb konfliktusoknak, amelyek hatalmas fájdalmat és bizalmi törést okozhatnak a kapcsolatban. Az őszinteség azonban csak akkor működik, ha mindkét fél tudatosan dolgozik azon, hogy ne kapja fel a vizet, ne legyen dühös, amikor a másik megnyílik előtte, hiszen az ilyen reakciókkal éppen azt erősítjük meg a másikban, hogy jobb az őszintétlenséget választani, mert az önfeltárás szorongáskeltő és veszélyes. Szerencsés, ha a felek tudják egymást támogatni azzal is, hogy megtanulják kezelni a másik erős, esetleg indulatos reagálását is.

Természetesen a fentiek nem jelentik azt, hogy ne lehetne magánszféránk, hiszen mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy olykor kicsit magunkra zárjuk az ajtót, és egyedül legyünk a gondolatainkkal. Jogunk van ahhoz is, hogy csak azokkal és akkor osszuk meg a gondolatainkat és érzéseinket, akikkel mi szeretnénk. Az ötlet, hogy a legszorosabb barátaink kontroll nélkül olvassák, hallgassák az üzeneteinket és hívásainkat, talán azért is hat annyira fenyegetően, mert azt a lelki szükségletünket sérti, hogy mi magunk döntsük el, mennyire meztelenítjük le magunkat a másik előtt, mennyit és hogyan osztunk meg az életünkből. Az őszinteség nem kényszeríthető ki, csak önkéntes alapon jár együtt a bensőséges, valódi intimitással.