Gyerekre várva – A Hóembertől a Kisemberig

– Miért érezted úgy, hogy fel kell karolnod ezt a témát?
– Szinte mindenhol arról hallani, milyen fontos a család. A család jelenti a gyökereket, hátteret, életet, biztonságot. Otthon, testvérek, gyerekek… De milyen lehet olvasni ezekről azoknak, akik egyelőre csak vágyakoznak minderre? Egyre többen vagyunk sajnos, akik úgy érezhetjük, nem értenek meg, sőt, belegázolnak a lelkünkbe, vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagynak. Nem lehetünk a tagjai azon emberek közösségének, akik gyerekkel ajándékozzák meg a párjukat, magukat és a társadalmukat. Némán hallgatunk és szenvedünk. Az életünket a vágy tölti ki, aztán a tehetetlenség, harag, és közben úgy érezzük, egyre fogy az időnk. Belekerülünk egy olyan ördögi körbe, amiből már nem nagyon látunk ki.

Közben körülöttünk születnek a gyerekek, barátoknál, ismerősöknél… és mi még sehol nem vagyunk. Feladjuk, aztán újrakezdjük. Orvoshoz megyünk, kitesszük magunkat a vizsgálatoknak, aztán talán belevágunk különböző mesterséges megtermékenyítésekbe. Amiknek során lehet, hogy megfogan az élet, de lehet, hogy nem.

Ahhoz hasonlíthatnám, mint amikor dugóba kerülünk. Dugóban lenni, elakadni egy olyan úton, aminek határozott célja van, ahová el szeretnénk jutni, és persze időre. Ott nagyon nehéz a várakozás, mert pár perc is óráknak tűnik. Legjobb ezt minél hamarabb tudomásul venni. Attól nem biztos, hogy könnyebb lesz, de legalább realizáljuk a helyzetet: most nem fogok odaérni, és nem tudom, mikor érek oda, talán soha. Ezt a legnehezebb elfogadni.

– Személyesen is érintett vagy?
– Valahogy így éltem meg, milyen babára várni. Csoda akkor történt, amikor néha el tudtam engedni azt, hogy akadály van előttem, mögöttem, körülöttem, mert akkor észrevettem, hogy úton vagyok!

Van egy csodálatos férjem, akivel nagyszerű együtt lenni, jó nőnek, feleségnek lenni! De ide el kellett jutni. A házasságunk utáni első évben minden hónapban vártam, hátha most jön a baba! De nem jött, és nem jött a következő évben sem. Elkezdtük az orvosi kivizsgálást, amire nagyon nehezen vettem rá magam, mert féltem, ha kiderül, hogy nem lehet gyerekem, akkor azt a maradék reményt is elveszik tőlem, ami hónapról hónapra vitt előre. Megéltem, milyen a petevezeték-átfúvás, ekkor már az ötödik évnél tartottunk. Semmilyen problémát nem találtak.

Kép: Páczai Tamás

Közben egy pszichodráma csoportban elkezdtem foglalkozni azzal, mi lehet az oka, hogy nem jön a baba. A férjem párhuzamosan szintén ezen rágódott.

Olyan volt, mint egy hullámvasút, és amikor mélyen voltunk, akkor szomorúságot, felemésztő fájdalmat, elkeseredettséget, igazságtalanságot éltünk meg.

A szülők, barátok eleinte kérdezősködtek: Na, lesz baba? Mikor jön? Mi mindig próbáltuk udvariasan, őszintén elmondani, hogy szeretnénk, de még várat magára a mi babánk. Aztán a végére már kérdezni sem mertek, mi is kerültük az ilyen beszélgetéseket.

– És hogyan folytatódott ez az út?
– A petevezeték-átfúvás után két hónappal fura érzésem támadt. Már hosszú hónapok óta nem néztem terhességi tesztet, de ekkor vettem egyet, megcsináltam, pozitív volt. Soha nem ismert izgalmat, boldogságot éreztem! De sajnos nem tartott sokáig. Körülbelül három héttel később elvetéltem. Ő volt az én kis Hóemberem… aki elolvadt. Úgy éreztem, én is meghaltam. Úgy éreztem, Isten játszik velünk. Először elöntött a fájdalom – ami már nagyon ismerős volt –, aztán a harag, tehetetlenség, végül a szomorúság. Ez utóbbi nagyon sokáig elhúzódott, túl sokáig.

Egy év múlva egyéni terápiába mentem, mert úgy éreztem, a gyász felemészt engem és a férjemmel való kapcsolatomat. Ott kezdtem szeretni, látni az értékeimet, kezdtem felismerni, mitől vagyok, az, aki vagyok. Megtanultam szeretni magamban a kislányt, aki gyermekként hiányokat élhetett meg, és közben elengedni az én kicsi lánykámat vagy fiúcskámat. Megtanultam gyászolni, sírni és szeretni.

A hetedik, várakozással teli évet kezdtük. Újra ott tartottunk, hogy akkor ketten megyünk tovább az úton. Sokat dolgoztam, jól éreztem magam a munkámban.

Aztán egyszer csak megtörtént a csoda. Pontosan az első babánk elvesztésének évfordulóján Isten megajándékozott egy újabb kisbabával, aki ma már két és fél éves!

A mai napig úgy érzem, hogy a kisfiam egy Csoda! Ő a mi Kisemberkénk!

– Hogyan jött az ötlet, hogy a személyes tapasztalataidat összekösd a pszichodrámával?
– Elkezdtem gondolkodni, hogyan lehetne segíteni azokon, akik hasonló utat járnak be. Ez egy olyan eszköz a kezünkben, ami lehetővé teszi, hogy a problémát, kérdést, konfliktust „kihelyezzük”, színpadra tegyük.

Ez nem szereplést jelent, nem teljesítményt, sokkal inkább azokat a szinteket mozgatja meg, amelyek a játék, a spontaneitás révén törnek felszínre. A nehézség, kérdés kimondható és feloldható lesz. A tudattalan szintet hívja elő, berögzült sémákat oldhat föl, ami saját erőből nem nagyon mozdítható már. Mindez egy megtartó, bizalomteljes légkörben, csoportban. Ez persze egy leegyszerűsített, nem teljesen szakmai megfogalmazás.

Kép: Páczai Tamás

A csoportban nem feltétlenül klasszikus pszichodráma együttléteket tervezünk, hanem kifejezetten erre a problémára épülő alkalmakat alkotunk meg kolleganőmmel, Calin Mártával és másokkal, férfiaknak és nőknek. Azokból a tapasztalatokból indultunk ki, amelyeket megéltünk: én személyesen, Márti pedig hosszú évek óta vezet drámacsoportokat. Beláthatóságra törekedve háromszor kétnapos intenzív alkalmat tervezünk. A résztvevők munkájának nagy része a saját érzéseik megengedése, tudatosítása, de előkerül a párkapcsolat, a nőiesség, férfiasság és sok egyéb. A legfontosabb, hogy érezzék, nincsenek egyedül, hogy ez nem egy szégyenletes állapot.

– Miért fontos szétválasztani a foglalkozást férfiakra és nőkre?
– A férfiak talán még a nőknél is nehezebb helyzetben vannak. Sokan nem tartják „férfiasnak”, hogy az érzéseikről beszéljenek. Ez a probléma a férfiasságot kérdőjelezi meg számukra, ami hatalmas teher rajtuk. De más szempontból is szerencsés, például sokszor meg akarom kímélni a másikat a saját fájdalmamtól, és ez megakadályoz engem is az átélésben. Máskor egyszerűen máshol tartanak a párok tagjai. Ezekről nem biztos, hogy könnyű beszélni a másik előtt.

– Hogyan éritek el ezeket a párokat? Hiszen ahogy mondod, nem könnyű erről beszélni...
– Dr. Spánik Gábor nőgyógyász, aki többek között meddőséggel is foglalkozik, vállalta, hogy azoknak a nőknek, pároknak, akik hozzá fordulnak, figyelmébe ajánlja ezt a lehetőséget, mert véleménye szerint a meddőség kérdése nagyon összetett, amiben a lelki háttérnek is bőven jut szerep. Nagyon jó, hogy találtunk olyan szakembert, aki az embert test és lélek egységeként gondolja el, és ennek megfelelően próbálja kezelni. Tapasztalataim szerint ez itthon nagyon ritka. Lengyelországban a meddőségi klinikán már a vizsgálatok kezdetén bevonnak pszichológust vagy a pszichéhez értő szakembert.

Szeretném biztatni nő‑ és férfi társaimat arra, hogy ne adják fel, merjenek olyan utat is választani, ami nem csak a feladat megoldásáról, és főleg nem az egyedüllétről, szégyenről és bűntudatról szól.

Ez az út sem könnyű, de szerintem a mesterséges megtermékenyítéssel járó beavatkozások sora legalább ekkora kálvária, ha nem nagyobb. Ha a testünket beáldozzuk ezért, akkor a lelkünkkel miért nem foglalkozunk legalább ugyanennyit?

– Van arról tapasztalatod, elméleted, milyen okok húzódhatnak meg a háttérben?
– Azt természetesen sejtem, hogy a mi esetünkben milyen gyökerekkel kellett szembenézni. De határozottan tartózkodnék attól, hogy bármilyen választ adjak mások számára. Mindenkinek egyedi válasza van erre, és a körülményeink is mások: nem jövünk egy helyről, nem ugyanazt esszük, nem ugyanazt érezzük, gondoljuk. Van, akinek elég, ha életmódot vált, van, akinél végül megtalálják a biológiai okot, aminek szintén lehet lelki háttere, sőt.

Ha nem is feltétlenül jutunk el A pontból B-be – nem lehet és nem is akarok ígéretet tenni erre –, mégis akadályokat gördíthetünk el az utunkból, amelyekkel egyébként minden szülőségre készülő embernek dolga lehet. Akkor is, ha könnyen jön a baba, és akkor is, ha nem. A csoport, amellett, hogy segít szembenézni az érzéseinkkel, fel is szeretne készíteni a vágyott szülőségre.