A Nemzet Színésze és a kamaszok – Sinkovits Imre emlékezetére
„Aki keresi, megtalálja a másikat…” Tizenéves lányok voltunk. Nem „csak” barátnők. Barátok. A finom distinkció csak azért álljon itt, hogy ne csak a rötyögő, egymásnak titkokat súgó-búgó lányok – egyébként fontos és értékes – kapcsolatára gondoljunk. Az is benne volt, persze, ahogyan tizenöt évesen az lenni szokott. De sok más is: ezeknél elemeltebb, fontosabb.
Kép: mandabd.hu
Kamaszok a kilencvenes évek elején
A rendszerváltást követő évek közéleti pezsgése, egy új, tágasabb jövő tevékeny alakításába vetett gyerekes (?) hit volt jelen ebben a kamaszkapcsolatban. Otthonról ragadt át ránk ez a lelkesültség, egymásban pedig a hasonlóság örömét is ünnepeltük, mert korántsem volt ez természetes. Kicsit ki is lógtunk az osztályunkból, valamiféle bohókás-különös zárványt képezve a mi, másoknak nehezen megmagyarázható közéleti érdeklődésünkkel. (Az első fiúval például azért lett vége a kapcsolatnak, mert nem értette, miért kell nekem március 14-én fáklyás felvonulásra mennem a budai várba, amikor épp üres a lakás otthon. Vannak falak, amiket nem lehet áttörni, még a szerelemmel sem…)
Nem véletlen, hogy ebben a felfokozott lelkiállapotban – először és talán utoljára – léptünk be politikai alakulatba: az Ifjúsági Demokrata Fórum (emlékszik még valaki rá?) tagsági nyilatkozatát a legendás Ó utcai barakkban kellett kitöltenünk. Tüntettünk, plakátoltunk – és persze csalódtunk is –, de közben beszélgettünk sokat arról, hogy vajon milyen lesz ez a kis haza és benne mi és a barátaink tíz–húsz–ötven év múlva.
Egy belvárosi elitgimnázium padjait koptatva arról is merengtünk, hogy milyen iskolát csinálnánk egyszer majd mi – olyat, ahová nemcsak a bebiflázott tudást járnak felmondani, hanem a tárgyszerű ismeret mögött valami sokkal többet is tanulnak, keresnek – Istenről, emberségről, szépségről. Patetikusnak hathat, de tényleg így történt. Mai szemmel visszanézve a sok, időtlen beszélgetés volt mindebben az igazi csoda. Mi változott vajon azóta? Mi változtunk? Vagy a körülmények? Miért nincs erre mód most is?
Advent a Hargitán
Ebben a különleges, fogékony és történelemtől átitatott időszakban ért bennünket egy meghatározó kulturális élmény. A Nemzeti színpadán Sütő András „Advent a Hargitán” című darabját adták akkoriban, 1986-os ősbemutatója után is nagy sikerrel. Mi is jegyet váltottunk a Sík Ferenc rendezte kultikus előadásra, ami a székhez szögezte túlcsordult kamasz lelkünket.
A Kis és Nagy Romlás alatt nyögő, az önfeladás és a menekülés dilemmáját boncolgató dráma mondandójával, súlyos szavaival és a hiteles színészalakításokkal végigjáratta velünk a kisebbségi lét és az azt modellező személyes sorsdrámák könyörtelen útvesztőit. A Sütő András által formált szereplők, megfosztva a kiáltás jogától, múltjuk vétkeit cipelve a némán tűrték sorsukat, a szűnni nem akaró, magányos várakozást, és végül nem maradt más nekik, csak az emlékezés. Mégis, a szomorúságban fogant reménység ott élt bennük továbbra is, ahogy a darab tételmondata üzeni „… hinni szeretném, hogy aki keresi, megtalálja a másikat, még ha befújták is ösvényeit a Nagy Romlás porhavai”.
Levél Sinkovits Imrétől
A másnapra, harmadnapra sem kopó színházi élmény az én barátnémat arra ösztönözte, hogy tollat ragadjon, és levelet írjon a darabban Bódi Vencelt formáló színészóriásnak, Sinkovits Imrének. A Nemzeti Színházba címzett levélkére pedig néhány hét elteltével válasz érkezett. Kézzel írott, nem sablonos. És az újbóli megrendülés: egy igazi „Nagy Ember” komolyan vette, amit írt. A levéltitkot nem sértve álljon itt egy rövid ízelítő abból, hogyan bíztatta az én kedves barátnőmet Sinkovits Imre. Miután Széchenyit, a „legnagyobbat” idézte, a következőt írta: „…hiszem, hogy érzékeny és fogékony lelked ebben a marketizálódó világban megtalálja szellemi táplálékát éppúgy, mint a »nemzetért cselekvés« nem éppen sima, de tiszta útját.”
Isten áldását kérve ezután „nagyapai szeretettel” vett búcsút az ismeretlen lánytól. A nagy színész a tizenöt éves kamasztól.
Kép: Máthé Zsuzsa
És hogy milyen útravalót adott ez a gesztus nekünk?
Hitet abban, hogy vezethet út egymás felé, sőt, ez olykor sokkalta egyszerűbben járható, mint ahogy azt a körülmények sugallják. Hogy érdemes mozdulni akkor is, ha látszólag elérhetetlen távolságban lévő cél felé tartunk. És ha megkapargatjuk az azóta, a felnőttséggel ránk rakódott kérget, ez a hit nem veszett ki belőlünk azóta sem.
A nagyapai szeretettel felénk forduló Sinkovits Imre néhány napja lett volna kilencvenéves. Köszönet és hála az életéért!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
