Tompos Kátya: „Ne higgyük, hogy végleg megismerünk valakit”

Ha fiatal férfikollégám nem mondja be Tompos Kátya nevét, amikor a címlapinterjúhoz kerestünk ötleteket, bevallom, nem jutott volna eszembe. Most még biztosan nem. Fiatalnak gondoltam, és keveset láttam színházban. Nem figyeltem eléggé a törékeny, álmodozó, félig orosz, félig magyar, félig színésznő-félig énekesnőt. Talán, mert a beszélgetés előtt nem tudtam kényelmesen beskatulyázni? Szerencsére utána sem.

– Ha az ember civilben lát, nehéz elképzelni egy súlyos dráma hősnőjeként. Azért ilyen szerepek is megtalálnak?

– Igen, például a Sirály is elég tragikus, bár Csehovnál a dráma nem hirtelen következik be, ott a tragédia épp az, hogy látod, ahogy a cselekmény lassan hömpölyög, de nem tudsz tenni ellene. Korábban játszottam ebben a darabban Mását is, most pedig a Nemzetiben Nyinát. Csehov olyan dolgokat fogalmaz meg, amiket ma is nagyon nehéz kimondani.

– Két különböző rendezésben játszottad a drámát, más- más koncepcióban. Hogyan kezelted ezekhez képest azt, amit te gondoltál a darabról?

– Sok mindent éreztem, érzek most is ezekről a szerepekről, de néha a próbafolyamat másfelé terel. Más színészként foglalkozni vele, és egész más a rendezés, amikor össze kell rakni egy csapatot, és meg kell tervezni egy előadást. Néha nem jut idő a pszichologizásásra.

– Ilyenkor alkalmazkodsz, vagy a szerepeden belül megvalósítod a kis mikrovilágodat?

– Régebben nem nagyon voltam hajlandó alkalmazkodni, ezzel sokszor talán ártottam is magamnak.

Nem voltak elég jó eszközeim ahhoz, hogy megváltoztassam a közeget, meggyőzzem a környezetemet, de igazán a saját szigetemet sem tudtam létrehozni, mert ahhoz egyensúly kell. Ma már kompromisszumkészebb vagyok, a tapasztalat és a bölcsesség segített.

– Kinek a véleményét kérdezed meg a bemutatók után?

– Főként a hozzám közelálló színházi emberekét és az édesanyámét.

– Ő mennyire elfogult?

– Azt állítja, hogy el tud vonatkoztatni attól, hogy a gyereke vagyok. Ha nem is szakmabeli, de neki is van színészi énje. Rendkívül jó az alkalmazkodóképessége, társaságban hihetetlenül hamar fölveszi azt a „rezgést”, amit a környezete diktál. Szenvedélyes alkat, akinek nagyon jó a humora. Bár a szülei mindent megtettek érte Moszkvában, de nem volt igazán lehetősége, hogy a tehetségét fejlessze. Amikor játszom, és ő a nézőtérről látja, hogy fölmegy a függöny, gondolom, konstatálja, hogy épségben vagyok, rendben vagyok, nem tört el semmim, és akkor már úgy tud nézi, mint egy színészt. Ugyanakkor, ismer, hogy magammal szemben nagyon kritikus tudok lenni: robbantok mindent, ha úgy érzem, hogy valami nem sikerül, például ha úgy érzem, hogy a próbán eljutok valahová, de előadáson nem sikerül megugranom ugyanazt a szintet – és nyilván ezt is kompenzálja. Az évek alatt nagyon kíméletes, de őszinte kritikusommá vált.

Kép

A fotót készítette: Emmer László

– Te már Magyarországon születtél, de kislányként is tudtad, hogy orosz vér is csörgedezik benned. Itt akkoriban nem igen kedvelték sem a nyelvet, sem a hozzá kapcsolódó politikai tartalmakat. Ezt nem érzékelted?

– Nem, soha. Az anyukám talán, de soha nem mondta.

Szerintem akkoriban nem beszélt még olyan jól magyarul, hogy értse, ha meg akarják bántani, és abszolút jóhiszemű volt. Neki egyébként is volt ennél fontosabb gondja, hiszen apu elvesztése után egyedül kellett fölnevelnie.

– Az ő álmait valósítottad meg?

– Mindig tudtam, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, szerettem rajzolni, énekelni, de fontos volt számomra a tanulás is. Engem le lehetett rakni valahová egy-egy játékkal, és én azzal elvoltam órákig, szerettem olvasni, és a képzeletvilágomban éltem.

17 évesen anyukám elvitt Földessy Margit stúdiójába, ott találkoztam először azzal, hogy mindenki színész szeretett volna lenni és a színművészetire készült. Ez az időszak sokat formált rajtam, néha kegyetlen volt, néha boldog pillanatokat éltem meg. Úgy mentem oda, hogy jó kis szórakozás lesz, és ott szembesültem azzal, hogy szöveget kell tanulni, föl kell menni a színpadra, és mindenki engem néz. Mindig szerettem a társaság középpontja lenni, de ez azért nem ugyanaz. A közönség soraiból könnyű megmondani, hogy ez meg az nem jó, de jól megcsinálni nem olyan könnyű. Megkaptam Sally szerepét a Kabaréban, de nagyon fiatal voltam hozzá. Tíz év múlva újra eljátszhattam Székesfehérváron, akkor értem meg hozzá. Nem lehet mindent könyvekből megtanulni, kell hozzá az élet. Még ha szerencsére nem is estem át olyan borzalmakon, mint Sally, aki elveteti a gyerekét, egészen másképp kódoltam a történetet.

És még valami kiderült annál az első Sally szerepnél: a barátnőm azt mondta, hogy milyen érdekes, hogy a prózát nem tudtam átélni, de az énekben minden átjött.

Sokan mondják, hogy ábrándozós típus vagyok, aki három lépéssel a föld fölött jár. Talán ezért tudom jobban kifejezni magam zenével, ezért tartok előbbre abban a műfajban. De így harminc körül az ember már ilyen téren is tapasztaltabb, és megtanulja tudatosan összehangolni a kettőt. A Hrutka Róberttel közös koncertünk különösen föladta a leckét. Ma már érzem, milyen kicsi a távolság a próza és a zene között. Néha észre sem veszed, mikor megy át a beszéd dallamba. A versnek, sőt a prózának is van dallama, ritmusa.

– És a magyar és az orosz nyelv közötti különbség változtat az előadáson?

– Máshol vannak a hangsúlyok. Ha most fölhívna anyukám, és átváltanék oroszra, eleve két-három hangszínnel feljebb beszélnék. Az orosz hangzása gyerekesebb, játékosabb, a magyar súlyosabb, karakteresebb, pattogósabb. Érdekes lenne egy orosz népdalhoz írni magyar szöveget vagy fordítva.

– Melyik műfajt érzed igazán a tiédnek?

– Hogy a musical vagy a népzene, a sanzon vagy a rock, azt nem tudnám megmondani. Ha kapok egy feladatot, ha hagynak dolgozni és bíznak bennem, abból szeretek építkezni, bármilyen műfaj. Nemrég például meghívtak, hogy koncertezzek egy rockbandával. Nem igazán tudtam elképzelni magam a kopasz, tetovált fazonokkal, de nagyon kellemes meglepetésként ért, milyen kedvesek voltak, és mennyire jó élmény volt. Az István a királyba is hívtak, és szívesen megyek.

– Ezek szerint színésznőként állsz a feladathoz, és nem az énekesnő szobrát faragod.

– Színész a szakmám, még ha azt is „játszom”, hogy énekesnő vagyok. Van egy szándék, és ahhoz formálom az alkotást. Különben nehéz volna megindokolnom magamnak, mit keresek a színpadon, ez nem is ment könnyen, hogy se szó, se beszéd, elkezdjek énekelni.

Sokat agyaltam, hogy mi vagyok én itt. Színésznő, de most mégsem játszhatok mást, csak magamat. Hazudni nem akarok, viszont úgy kell megmutatni magam, hogy mégse legyek unalmas.

– Létezik számodra teljesen negatív szerep?

– Onnan kezdve, hogy megkapok egy szerepet, elhiszem, hogy jóban kell lennem vele, meg kell ismernem, valamilyen szempontból szimpatikusnak kell látnom.

– És melyik volt az, amelyiket mintha Tompos Kátyára írták volna?

– Az Osztrovszkij Viharjából írt Kátya Kabanova címszerepe biztosan nemcsak a névrokonság miatt talált meg.

Látod, például az is igazi drámai szerep. A főhős belecsúszik a bűnbe, megcsalja a férjét. Hiába kér segítséget a környezetétől, amikor érzi, hogy gyenge, hiába könyörög a férjének, hogy ne utazzon el.

De mégis erős a lelkiismerete, a tisztaság utáni vágya, ezért nem tudja elviselni a bűntudatot. Az én életemben is nagyon fontos a lelkiismeret.

– Emiatt a külvilággal is sok konfliktusod van?

– Igen, de az önmagában szerintem nem baj, az a kérdés, hogyan oldod föl. A környezetedben okozol kárt? Vagy magadban? Egyik sem jó. Amikor Indiában voltam, a harmadik világ szegénységébe csöppenve döbbenetes tapasztalat volt, hogy így is lehet harmóniában és boldogan élni. Akkor azt éreztem, hogy ezt a szemléletet be kell építenem az életembe. A keleti vallások arra tanítanak, hogy merd megismerni magadat, és aztán, ha kell, néha ki is radírozni az egódat. Akkor kinyílnak előtted a kapuk. Ez a nyugati ember számára, aki egyre több tárgyat gyűjt maga mellé, és mindent magának akar megszerezni, nem egyszerű.

– De a nyugati kultúra kereszténysége is ezt tanítja, nem?

– Igaz, de a Kelet misztikus, távoli egzotikuma talán megteremti azt a találkozási pontot, ami itt az ismerős hétköznapokban nem jön létre olyan könnyen.

– Az életben is mindig meg tudod keresni az emberek igazát, ahogy a szerepekben?

– Meg lehet találni, de nem adja magát könnyen. Az emberek eltakarják magukat, hogy ne sérüljenek, ne érje őket kudarc, dolgoznom kell azon, hogy a másik azt érezhesse, leveheti az álarcot. Ez egyrészt sok idő, másrészt bizalom kérdése. Nagyon szeretek csöndben figyelni. Folyamatosan figyelni kell, ez nem úgy van, hogy valakit megismertél, és akkor már tudod, hogy ő ilyen, és így meg így fog reagálni. Ha mégis, az nagyon szomorú. Ilyenkor reménykedem, hogy nincs igazam, azt szeretném, hogy lepjen meg.

– Nem lesz könnyű dolga a leendő párodnak?

– Hát, ha ő is így gondolja, akkor nem lesz nehéz, majd megfigyelgetjük egymást.

– Van időd a magánéletre?

– A nőknél a biológia is játszik, tudatosan oda kell figyelni, hogy ki ne fussak az időből. Egy gyerek mindig az elsődleges egy nő életében. Nem szabad görcsölni és félni ettől. Az is izgalmas, hogy az anyaság mit ad hozzá majd a személyiségemhez és a szakmai hozzáállásomhoz.

Szerintem az ezzel járó önfeláldozás, hogy lemondunk bizonyos dolgokról egy baba kedvéért, a nőket bölcsebbé teszi.

– Mennyire emlékszel az édesapádra?

– Sokszor beugrik a kép, ahogy rákötött egy botot a biciklimre és szaladt utánam. Aztán egyszer csak hallottam, hogy kiabál messze mögöttem, mert sikerült egyedül mennem, hátranéztem, és akkor be is borultam az árokba. Azt hiszem, az életfilozófiám lett, hogy ne nézzek hátra. Apukám nagyon bölcs és megfontolt volt, mindig hagyott időt magának a dolgok átgondolására. Örülök, hogy ebben hasonlítok rá. Ha végignézem az életemet, pontosan tudom, hogy ő is benne van. Van valaki, akiért bizonyos dolgokat meg akarok tenni, azért, mert ő is így tenné.

– Amikor a színpadra fölmész, előfordul, hogy ugyanígy megszédülsz egy pillanatra?

– Régebben volt ilyen, amíg nem volt rutinom. És sokáig nem volt, még a második évben is úgy jártam a színművészetire, mint ha ott sem lennék. Egy hang mégis azt mondta belülről, hogy menni kell, csinálni kell. Ma már úgy gondolom, hogy színpadra föllépni egy másfajta állapot, de hát az is egy másfajta állapot, amikor az álomból felébredsz reggel és magad vagy, vagy amikor megmosakszol, felöltözöl és kilépsz az utcára, aztán beérsz a munkahelyedre, találkozol a szeretteiddel. Mindig kicsit más arcodat mutatod. Ma már nem szédülök meg attól sem, ha valaki túlságosan dicsér. Annál, hogy ki mit gondol rólam, sokkal jobban érdekel, hogy milyen csúcsokat lehet még megmászni, maga az alkotás folyamata.

Klasszikus végszó egy interjúhoz. De önironikus mosollyal Kátya ekkor rám emeli ábrándos szemeit: „Kérdezd meg, léci’, hogy milyen filmben játszanék nagyon szívesen!” Nem lehet ellentmondani neki, már csak azért sem, mert tényleg kíváncsi vagyok, hogy miben, hiszen a sovány magyar filmipar igazán nem bánt mostohán vele. Nemrég forgatták a Poligamyt, és most kezdődik a Coming out forgatása.

– Miben?

– Nagyon szívesen játszanék történelmi témájú filmben, olyanban, ami megtörtént eseményt dolgoz föl vagy egy család történetén keresztül mutatja be a kort. Mondjuk, egy háborús szerelmi történetben.

Valami olyasmiben, aminek utána kell nézni. Meg kell hozzá ismerni tényeket, amire építeni lehet a karaktert. Megtalálni benne a mélységet és a kiélezett helyzetet.

Miközben beszél, mintha csak énekelne. Látom benne azt a kislányt, akit leraknak a sarokba egy regénnyel, és órákig elvan vele. Pedig már harminc felé jár. Hazafelé pedig azon gondolkozom, hogy milyen fontos dolgot tanultam tőle arról, hogy ne higgyük, hogy végleg megismertünk valakit. Pedig még csak harminc körül jár.

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2013 júniusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.