Anya nevét hiába...

A legnagyobb gyerekről naponta készültek bejegyzések, a legaprólékosabban regisztrálva a fürdetés utáni mérések grammban kifejezett értékét, a betegségek lefolyását, az orrszívások és köhentések aprólékos elemzésével, később dokumentálva az összes kimondott szót, mégpedig fonetikusan. A második csemeténél már valamelyest ritkultak a kommentárok, a harmadiknál – fejlődvén a technika – áttértem a számítógépes rögzítésre, ami viszont nincs annyira kéznél, mint egy spirálfüzet. Tehát csak a legizgalmasabb eseményeket pötyögtem be a klaviatúrán, mert mégsem kaphattam elő a zsebemből kompjútert, monitort, egeret, ha a körtéren tett egy jópofa megjegyzést a gyorséttermi lánc logójára. Értelemszerűen a negyedik fejlődéséről (noha feltalálták közben a laptopot) legfeljebb kéthavonta tudósít pár mondat.

Ennek az igazságtalanságnak a részbeni kompenzálására álljon itt egy történet, amelynek valamennyien szereplői, de a csattanó a két és fél éves Zsombi nevéhez fűződik.

Helyszín: az autó, ami – hogy a KRESZ szabályainak megfelelve is elférjünk benne – hét személyes, s ennél fogva három sorban vannak az ülések. Leghátul ül Boti, a társaságból kiszorulva, s ezt gyakran nehezményezve. Emellett saját belső világába merülve nem mindig követi, mi folyik körülötte, s ez gyakran ad okot félreértésekre. Középen Zsombi, a gyerekülésben, ahonnan mozgásban tudja tartani az egész családot. Mellette a lányom, aki a hosszabb utazások idején olvasásba mélyed, illetve a feleségem, mert neki mindig Zsombi közvetlen közelében kell lennie, ha nem akarjuk (és ugyan ki akarja?), hogy a csöppség hisztizzen. Az anyósülésen a legnagyobb fiam, aki kellő méltósággal foglalja el helyét az első sorban, ahonnan sem képletesen, sem szó szerint nem szívesen menne hátrébb.

Már mindannyian benn ülünk, feleségem zárja a kaput, de a lányom ezt nem érzékeli (hiszen a Bennet nővérek éppen férjhez akarnak menni, immár több száz oldal óta), s türelmetlenül kérdi, fel sem pillantva a könyvből: „Miért nem megyünk már?” Az anyósülésről érkezik a kioktató válasz: „Megvárjuk anyát.” Leghátul Boti is próbálna bekapcsolódni, de hozzá csak foszlányok jutnak el, ezért döbbent hangon előrekiált: „Megverjük anyát?” Mire Zsombi levonja a tanulságot: „Anya rohadt dühös lesz, ha megverjük.”

Ekkor száll be a feleségem, s nem érti, miért röhög mindenki, és sokkal okosabb akkor sem lesz, amikor a kaotikusan előadott magyarázatokból kikristályosodik, hogy azon nevetünk, hogy őt megverjük.

„Csak tudnám, mi ebben a vicces?”, dünnyögi.