Molière: Nők iskolája a Katonában
A színpadon egy idősödő férfi, vízbe mártja a törülköző végét, és megtörli vele a hóna alját. Tisztálkodik. Arnolphe éppen házasodni készül, fiatal feleséget óhajt elvenni, ám Ágnes erről mit sem tud, és amikor értesül róla, nem akar hinni a fülének. Azt hitte, a fiatal szépfiúhoz, Horace-hoz akarják hozzáadni, akivel titokban már kicsit össze is melegedett. Öregség és fiatalság áll egymással szemben? Látszólag igen. Valójában mégsem az a baj, hogy házasodni készül a koros ember, még csak nem is az, hogy egészen fiatal a kiszemelt nő. A baj ott van, hogy nem veszi számításba a másik embert.
Arnolphe-nak eszébe sem jut, hogy igazi társat keressen, meg sem próbál ilyet találni, ő házi jószágot akar.
Mint sokat megélt nőcsábász, úgy érzi, volt alkalma kiismerni a nőt, ki más tudná, ha nem ő, mi vár a férjekre a házasságban. Gondolkodásmódja erre az együgyű tapasztalatra támaszkodik. Korosodván mégis eltökéli, hogy belevág, ideje elkezdeni egy másik életet, ideje megkomolyodni. Meg aztán neki is kell azért valaki, akivel odahaza elszórakozgathat, és bebiztosítja magát öregségére. Ebbe a földhözragadt szerepkörbe akarja állítani a nőt, és nem áll szándékában megtisztelni azzal a másik embert, hogy maga mellé emeli. Évekkel előtte mindent kitervelt: magához vett egy szegény gyermeket, magának neveltette, a világtól elzárva tartotta, ezt a számára csupán nőnemű példányt jelentő személyt előre megfontolt szándékkal tudatlanságban tartotta, nem taníttatta, nem hagyta, hogy gondolkodó lény váljon belőle, így próbálta elérni, hogy elképzelése szerinti, tökéletesen megbízható egyedet hozzon létre házasság céljára. Mindezt pedig azért, nehogy arra a sorsra jusson, amit az általa elcsábított nők, feleségek tettek a férjeikkel. Tetteinek mozgatója tehát a félelem. Félelem a megcsalás nevetségességétől, a szégyentől. Félelem az öregségtől, a magánytól. Nem a csalódástól fél, hisz nem szeret. A terveiben való csalatkozástól fél, mert arra az esetre nincs b. terve, ezt a tervet dédelgette évtizedekig. A félelmének legvégső oka a szégyen. Ám Arnolphe nem azt szégyelli, ami mögötte van, nem is azt, amit éppen elkövetni szándékozik, hanem azt, ami még meg sem történt. Tudja, hogy ingoványos területre építkezik, amiben valóban benne van a megcsalás lehetősége, így már a jelenben szégyenkezik a nevetségessé válástól. Ezért akar biztosra menni. Máté Gábor könnyed, kifinomult játéka magával ragadó természetességgel állítja elénk az embert, aki kitalált magának egy receptet a privát boldogságra, és belülről képes megmutatni a figurát, a saját rendszerén belül érvényes belső igazságaival.
A sajátosan kettéosztott színpadi tér, amelyet egy ötletes forgó fallal tudtak váltogatni, egyfelől mutat egy minimalista díszletet, Arnolpe háza előtti külső térben, az utcán vagyunk, itt osztja meg Arnolpe gondolatait a közönséggel. Másfelől, amikor kifordul a fal, egy rumlis lakásbelsőt láthatunk, benne két lökött cseléd bohóckodik: Alain, Arnolphe inasát alakító Ötvös András és a Georgette-et, a szolgálót megformáló Jordán Adél emlékezetes commedia dell’arte figurákra hajazó karaktereket hoztak létre. Itt ül Ágnes, ebben a káoszban, a maga tökéletes rendezettségében, fegyelmezettséget magára öltött pasztell rózsaszín ruhácskájában, ám körülötte vibrál a levegő. Az egyszerű díszlet a maga ötletességével (Khell Zsolt) képes megmutatni a lélektani helyzet bonyolultságát: a ház szimbolikusan a lélek megjelenítője, kívülről rendezett, minden olyan egyszerűnek tűnik, ám amikor belenézünk, elkezdünk szédülni, nem is beszélve arról, amikor Arnolpe lép be oda, és ott belül próbálja érvényre juttatni elképzeléseit: az érzelmek irracionalitásával szembesül, amin hiába próbál fogást találni.
Arnolphe nagy tévedése, hogy azt hiszi, amit eltervezünk, az éppen úgy lesz.
Azt hiszi, hatalma van a dolgok felett, hiszen megfizette az árát, felnevelte a lányt. Ám a valóságban soha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan elképzeltük. A szándékaink és a körülmények találkozásából soha nem az következik, amit várunk. A megvalósuló az mindig valami más. Van a fejünkben egy kép a jövőről, de a világ körülöttünk számos egyéb tényezőből tevődik össze, a személyek és dolgok bonyolult együttállásából, amelyek mind hatnak a megvalósulóra. Ott van mindjárt a nő. Hogy ő mit akar. Arnolphe kissé elszámolta magát abban is, hogy azt hitte, az ember tudatlanságban tartható. Mert bár valóban butuskának tűnik az a lány, ám amint szerez némi tapasztalatot azzal kapcsolatban, miféle érzések is lehetségesek két ember között, máris oda a féltve őrzött tudatlansága. Azután ott a másik férfi, a fiatal, az ellenállhatatlan, a hódító. Tasnádi Bence mint Horace a komédiák hősszerelmes sablonfiguráiból indult ki, kicsit tovább is játszotta ezt, ám neki ugyancsak a szerelem hatására felnőtté érés folyamatát kellett megmutatnia, ez meg is jelent előttünk. Ő nem üres kézzel jön, mint Arnolphe, hanem bókokkal, udvarlással, csábítással, vibráló érzésekkel, ami végül szerelemmé érik. Ezzel szemben Arnolphe tárgyként kezeli Ágnest, és úgy hiszi, jár neki az a lány, mégpedig alanyi jogon, hiszen már eleve is az övé.
Rujder Vivien Ágnes szerepében olyan meggyőzően, olyan hosszasan adta az együgyűt, nehéz volt elhinni, hogy valaki beleszeretett. A nővé érés folyamatának árnyalatai sem voltak jól kivehetőek, ám végül mégis megcsillantotta játékát a lányszöktetés jelenetében. A darab talán legerősebb jelenete az, amikor Ágnes szembesíti Arnolphe-ot azzal, mennyire két külön valóságban élnek, és erről még csak nem is ő tehet, hisz semmit nem tett érte a férfi, hogy megszeressék. És amikor mindenek ellenére a férfi mégis el akarja venni, bármi áron, már nem az illúzióért, hogy szeretik, nem is azért, hogy neki tetsző, tudatlan és engedelmes felesége legyen - amilyen minden bizonnyal már soha nem is lesz Ágnes -, hanem csakis azért, hogy az történjen, amit ő akart, akkor kiderül a lányról, hogy már eleve sem az volt, akinek ő gondolta…
Tehát nőkről szól nőknek ez a darab?
A női közönség többször megszólítva érzi magát: a főszereplő nőkről szóló, sztereotípiákkal teli monológja odasóz egyet-kettőt a női nem képviselőinek, ironikusan kékharisnyának titulálja őket, azután pedig konkrétan megszólítja a hétköznapi estén művészszínházban az időt múlató értelmiségi nőket, rosszalló megjegyzést téve az entellektüel létre, és a nyomaték kedvéért még a villanyt is rákapcsolják a közönségre. Történik persze mindez a sztereotípiák ellenében. A nők iskolája éppen ez: az élet, ami mindig kibújik az előzetes megfontolásaink alól, és így tanít arra, hogy ne legyünk hülyék. Hogy ez mit jelent? Kinek, mit.
Nőknek, férfiaknak, a párban lévőknek és a párt keresőknek, az önmagukat hitegetőknek, akik önként csatolják fel a szemellenzőt, a másik embert eszköznek tekintőknek, a félelmükben egyre nagyobb hazugságokba keveredőknek, és egyre nagyobb kompromisszumokra kényszerülőknek. Nem az a szégyen, ami a házasságban vár Arnolphe-ra. Az a szégyen, ahogyan a jelenben viselkedik. Arnolphe nagyon is lát, többet lát, mint Horace, aki jóhiszeműségében bizalmába fogadja, beavatja titkába, és könnyelműen, gyanútlanul mindent kikotyog neki. Moliére e darabjának éppen az a bája, hogy a komédiákban megszokottal ellentétben itt nem az idős gavallér háta mögött szűrik össze a levet a fiatalok, hanem éppen ő az, aki mindent lát, és a fiatalok nem látják, hogy ő látja őket, így rohannak bele a hálójába. Arnolphe mégsem tágít a tervétől, a nevetségességtől való félelmében egyre tovább megy a szégyenteljes dolgok elfogadásában, bár talán már maga sem hiszi, hogy ez így még valamire jó lesz. Így szól ez a darab a másokra tekintettel nem lévő, otromba hatalomgyakorlásról.
A darab végén az idős férfi lavórban áztatja lábát. Nem, nem az öregsége miatt szánalmas. Vagy szánandó? Volt egy terve, egy remek koncepció, amit sok-sok éven át dédelgetett, erre épült a jövőképe. És hogy ez a veszteség-e a nagyobb, vagy Ágnes elvesztése, aki iránt talán éppen a veszendőségének felismerése nyomán fellobban benne a szerelem, nehéz lenne eldönteni. Változott valamit? Nem tudni. De a vegetatív mozzanat lefelé mutat. Annyi biztos, hogy lezajlott egy sorsfordulat, a fiatalok átvették a hatalmat saját életük felett, Arnolphe pedig egyedül maradt. Ascher Tamás rendezői koncepciója nem a politikumra hegyezte ki a darabot, ám ez nem jelenti azt, hogy ne olvashatnánk a sorok között. A kritikusok egy része az erőteljesebb aktuálpolitikai áthallásokat hiányolta a darab színpadra állításakor, ám ezek épp, hogy gyengítették volna a darab lélektani felvetéseinek kortól független jellegét, márpedig a darab láthatóan az emberi problematikára helyezte a hangsúlyt, amelyben még olyan mélységű kérdések is felvetődnek, mint hogy hol vannak az én határai. Mindazonáltal az a társadalomkritikai él sem hiányzik, hogy mi történhet a nőkkel (vagy nem csak a nőkkel), ha nem képesek érvényre juttatni akaratukat életük alakításában.
Szacsvay László mint Oronte, Horace apja a darab végén jelenik meg a színen, jó volt látni, ha erre a kis időre is, valóság érkezett vele a színre. A Moliére-szöveget Timkovics Dorka nyersfordítása alapján Závada Péter ültette át mai nyelvre. Dramaturg: Radnai Annamária. A modern kori, dzsesszes aláfestő zenék (Vajdai Vilmos), a szlenges nyelv, a kortalan jelmez (Szakács Györgyi), mind arra játszott, hogy magunkénak érezzük ezt a darabot. És ez így meg is történt velünk.
A Nők iskoláját 2016 októbere óta játssza a Katona József Színház.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>