Mi kell ahhoz, hogy képesek legyünk tartós párkapcsolatban élni?

Kötődés és családi minták

A pszichológiai irodalom a párkapcsolat szempontjából fontosnak tartja annak a korai kapcsolatnak a jelentőségét, amelyet a csecsemő megél az anyjával, vagy az őt gondozóval. A kötődéselmélet szerint ez a minta annyira belénk ég, hogy ezt fogjuk lemásolni későbbi kapcsolatainkban, így például a házasságunkban is. Bár a gyermekre persze hatással vannak a környezetének egyéb szereplői, illetve a velük kialakult kapcsolat is, de az anyával, vagy a gondozóval megélt kötődésben tapasztalja meg először, hogy mit várhat el másoktól, és hogyan tudja befolyásolni mások viselkedését. Az a tudat, hogy van valaki, akinek fontos vagyok, és szükség esetén elérhetem, kulcsfontosságú minden életkorban és élethelyzetben. Ez az élmény alapja lesz az önbizalomnak is, ami kiemelkedő eleme a kapcsolatainkat alakító készségeknek. A családi minták is döntőek lehetnek, amelyeket megtapasztaltunk. Fontos, hogy mit él meg a fiatal a családban, mit tekint normálisnak, milyen családi hagyományokat visz tovább az emberek közötti kapcsolataiban.

Egyre gyakrabban találkozunk olyan élettörténetekkel, ahol vagy nem volt kielégítő az anya-gyerek kapcsolat, vagy a csonka- és mozaikcsaládokban felnőtt fiatalok nem láttak maguk előtt követendő példát. Ezekben az esetekben a tudatosítás, a veszteségek és fájdalmak feldolgozása, majd a döntés egyik vagy másik út mellett sokat segíthet.

A csecsemőkori kötődési zavarokból adódó párkapcsolati problémák két tipikus felnőttkori megjelenési formája:

AMBIVALENSEN KÖTŐDŐ

• nem képes szoros, személyes kapcsolatot kialakítani
• társas helyzetekben inkább visszahúzódó
• egyszerre bizalmatlan és túlzottan ragaszkodó
• szélsőségesen közel engedi vagy távol tartja a másik embert

 ELUTASÍTÓ

• gátolatlan kötődés, melynek következtében válogatás nélkül, de pusztán felszínesen kötődik sokakhoz
• gyakoriak, de rövid ideig tartanak párkapcsolatai
• nem akar családot, gyereket, kötelezettségeket
• kerüli az érzelmeket, hogy független tudjon maradni

Identitás

Erik Erikson szerint a stabil identitás kialakítása tipikusan serdülőkori fejlődési feladat. Ebben az életkorban a fiatal aktív keresés során próbálja megtalálni helyét a világban, és törekszik a stabil identitás kialakítására. Ilyenkor a legkülönbözőbb dolgokat próbálja ki, kinézetében is jelentős változtatások figyelhetők meg. Mindez azért történik, hogy kipróbálja, ő miben jó, merre haladjon a lehetőségek labirintusában. Sokszor fordul elő felnőtt emberekkel, hogy visszanézve serdülőkorukban készült fotóikat, elképednek akkori szokásaikon, meggyőződésükön. Hogyan festhettem akkor lilára a hajam?! Ez a piercing valóban jó ötlet volt?! Kinél-kinél másként jelentkeznek ezek a serdülőkori törekvések. Ám ezek a szárnypróbálgatások mind-mind szükségesek ahhoz, hogy stabil, érett identitásunk alakuljon ki. Ez az út vezet ahhoz, hogy később képesek legyünk mély, tartós, intim kapcsolatok kezdeményezésére és fenntartására. Veszélyes, ha az identitáskereső törekvések el vannak nyomva kamaszkorban. Ha valaki nem járja végig ezt az utat – azért mert ő maga így dönt, vagy mert nem engedik neki – identitáskeresése megreked. Azt tapasztaljuk, hogy ezek a fiatalok nem tudnak pályát választani, párkapcsolatba lépni, nem találják helyüket a világban. Ezekből következik az az érzés, hogy „én nem vagyok képes jelen lenni ebben a világban“, és ez elégedetlenséghez, lehangoltsághoz, vagy különféle deviáns viselkedésformákhoz vezethet.

Énkép

A kapcsolati készség egy másik fontos tényezője a stabil és egészséges énkép kialakítása: ki vagyok én, mik az erősségeim és melyek azok a területek, ahol lehetőségem van fejlődni? A biztos énkép kialakulása kinél hosszabb, kinél rövidebb önismereti út eredménye. Napjainkra megsokasodtak az önismereti fejlődést ígérő tréningek és tanfolyamok, hiszen az embernek alapvető vágya, hogy felfedezze saját énjét, aki képes a világban hasznosan működni és különböző kapcsolatokat, barátságokat, párkapcsolatot kialakítani. Ahhoz, hogy képes legyek kapcsolatban élni, szükséges az is, hogy eltávolodjak magamtól, és képes legyek a másikra fókuszálni.

Menő az egyedüllét?

A mai társadalom divatos jelensége a „szingli“ életforma. Ez az egyedüllétet, tartós párkapcsolat nélküli állapotot jelentő státusz azt ígéri, hogy megkíméli az embert a kapcsolati nehézségektől, gondoktól, konfliktusoktól, és megőrzi a személy függetlenségét, akinek a hajszolt életmód miatt se ideje, se kedve nincs a másikkal való foglalkozásra, törődésre. Számos film és televíziós sorozat próbálja bemutatni ennek az egyedüllétnek a sokszínűségét, látszólagos előnyeit. Ha valaki azt mondja magára, hogy ő szingli, akkor mintha be is sorolná magát egy újfajta családi állapotba, mintha az is egy elköteleződési forma lenne. Ennek a létformának a hosszú távú hatásai még nem ismertek.

Elköteleződni ma nem divatos, mivel ez „az én feladásával jár. Azonban ennek épp az ellenkezője igaz: az érett párkapcsolat nyújtja a személynek a valódi, teljes szabadságot. Egy olyan társ szeretete, akiben bármikor, feltétel nélkül megbízhatunk, adja azt a biztonságot, amiben kiteljesedhetünk, amiben azzá válhatunk, akivé igazán szeretnénk.