„Ez a kupleráj csak engem zavar?”

A reggeli müzli elfogyott, és naná, hogy csak most veszem észre, amikor kopog a szemem az éhségtől, a férjem pedig bevágta a pástétomot. A ruha, amit fel akartam venni, a szennyesben van, és amikor már amúgy is késében vagyok, kiderül, hogy nincs meg a lakáskulcsom. Biztos, hogy ő keverte el valahová, mert folyton összecseréli a sajátjával, és különben is – nem igaz, hogy egyszer nem juthat neki is eszébe, hogy megvegye azt a fránya müzlit. A munkahelyi viszontagságok, és a hasonló állapotú kollégákkal való ütközések nem teszik boldogabbá a napot, és este, amikor kifacsarva hazaérek, már ketyeg a bomba a bensőmben. Ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy még mindig nem foglaltuk le a régóta tervezett hosszú hétvégés programunkat, pedig már mióta tervezzük, és én már százszor elmondtam, hogy egy házasság működtetéséhez szükség van a wellness kikapcsolódásra. Ő érzékelve a határhelyzetet, gyorsan gép elé ül, és elkezd ajánlatokat sorolni. De persze csupa érdektelen dolgot talál.

Ugyan minek mennénk pont Bükkfürdőre? Nincs ott semmi, csak az a fránya fürdő! Aztán elkalandozik a figyelmem, és nini, milyen kupleráj van: ugyanazok a ruhák száradnak három napja a fregolin, és miért van az, hogy ez csak engem zavar?

Naná, hogy az ágy alatt megint találok fél pár zoknit, és jesszus, milyen mocskos az ablak, hát mindenre nekem kell odafigyelni?

Látványos mártíromsággal nekiállok a rögtönzött nagytakarításnak. Szegény uram ekkor próbál „csatornát váltani”, és megkérdi, mit segítsen. Én nyűglődök: ezt is kéne, meg azt is, de úgysem tudod, hogy kell. Tudod, mit? Hagyjad, inkább megcsinálom én… Ő, értelmes ember révén dekódolja az üzenetet, és visszaül az íróasztalához, gondolván, hogy úgyis szólok, ha mégis szükség lesz rá. De már akkor ez mindennek a teteje, hogy így magamra hagy, és különben is, mikor beszélgettünk egy jót utoljára? A házasság egyik alapköve a kommunikáció, és hogy minőségi időt töltsünk együtt. Ezt egy míves monológ formájában elő is adom neki, utalásokat téve az anno a jegyesoktatáson tanultakra, valamint párkapcsolati és pszichológiai szakkönyvekből idézve, és kilátásba helyezve, milyen sivár jövő áll előttünk, ha ezen nem változtatunk azonnal.

Na már most ezen a ponton háromféle ismert reakciója létezik emberemnek. Az egyik a menekülés: például pont ekkor jut eszébe, hogy haza kell ugrania a szüleihez valamit segíteni. A másik a dacreakció: válasz nélkül, vagy érthetetlen mormogás közben idegesen felugrik, és távozik a lakás valamely biztonságosabb és nyugalmasabb zónájába. A harmadik (és ez a leggyakoribb az én legnagyobb szerencsémre), az egymondatos lefegyverzés.

Nagyot sóhajt, rám néz, és némi iróniával a hangjában megkérdi. „Na, most akkor mi is a problémád, szerelmem?”

Az első két esetben persze robbanni tudnék, de bármekkorára is nő bennem a feszültség, előbb-utóbb be kell látnom: épp az ellenkezőjét értem el annak, amit szerettem volna: duzzoghatok magamban, még pocsékabbá téve a napomat és elrontva a másikét is. A harmadik esetben viszont pontosan tudom, hogy miközben megszereztem a figyelmét, enyém a felelősség is, hogy értelmes választ adjak a kérdésre… Például, hogy rossz napom van, és egyszerűen csak kényeztetésre vágyom. Mert miért is akar az ember lánya épp abba belekötni, aki egy ilyen borongós hétköznap a vigasza is lehetne?!

A cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>