Cowboy reverendában – Terence Hill és Don Matteo

A tévécsatornák, ha nézettséget szeretnének növelni, elővesznek egy Bud Spencer és/vagy Terence Hill mozit. Mert ezek a produkciók sokadszorra is megunhatatlanok és minden korosztály élvezi őket. Sokan próbálták már megfejteni, hogy mi tetszik annyira az embereknek ezekben a filmekben. Terence Hill pályáján végigtekintve mi is teszünk most erre egy kísérletet.

Német precizitás, olaszos lendület

Nagy a kísértés, hogy az ember Terence Hill egész pályafutásának és személyiségének kettősségét a származásával magyarázza. A színész ugyanis német anyától és olasz apától született Mario Girotti néven 1939. március 29-én, Velencében. Két és fél éves korában aztán Németországba költöztek anyai nagyszüleihez, Drezda közelébe, pont időben ahhoz, hogy megélhessék a város szétbombázását. Miközben körülöttük a szövetségesek gyújtóbombái hullottak Drezdára, a kis Mario édesapja Assisi Szent Ferenc írásaiból olvasott fel a fiának. Mind a kettő meghatározó élmény lett a kisfiú számára. Csodával határos módon a család túlélte Drezda elpusztítását és visszaköltözött Olaszországba. Mario 12 éves volt, amikor egy hirdetés jelent meg az egyik római napilapban, hogy a neves rendező, Dino Risi fiatal fiúkat keres készülő új filmjéhez. Jelentkezett, kiválasztották, és így lett a Vakáció a gengszterekkel az első filmje.

Terence Hill személyiségét egyrészről rendkívüli fegyelmezettség, másrészről pedig kirobbanó szereplési vágy jellemezte.

Arra a kérdésre, hogy milyen gyerek volt az iskolában, csak annyit felelt: „Jó.” A szülei ezerféle sportra beíratták, hogy a fegyelmezettsége mellett meglévő hiperaktivitását legyen hol levezetnie. Járt úszni, evezni, szertornára, atletizálni, vívni, lovagolni, síelni. Egy ideig csapattársa volt egy bizonyos Carlo Pederesoli, akit később Bud Spencerként kap hátára a világhírnév. „Már akkor csodáltam Budot, mert remek úszó volt, de az edzéseken eléggé lustának láttam. Biztos vagyok benne, ha nem lógja el az edzéseket, akkor még olimpiai bajnok is lehetett volna belőle.” Pedersolinak ezt a laza hozzáállását furcsállotta és némileg irigyelte is a kis Mario, aki perfekcionizmusa miatt éjszakákon át képtelen volt aludni első filmje forgatása alatt, mert attól félt, hogy elfelejti a szövegét.

Nem is jósolt neki senki nagy karriert a filmes szakmában, és maga sem volt biztos benne, hogy tényleg ez lenne a hivatása.

Cowboy születik

1960-ban beiratkozott a római egyetemre, ahol filozófiát és irodalmat kezdett hallgatni, ami nagyon jól illett természetének csendesebb, visszafogottabb részéhez. Három évvel később Burt Lancesterrel, Claudia Cardinaléval és Alain Delonnal leforgatja A párduc című filmet, amely végképp meggyőzi, hogy a színészetet válassza. Otthagyja az egyetemet, majd rövidesen Olaszországot is. Mediterrán hazájában ugyanis már komoly ismertségre tett szert mint „Itália kedves kis vőlegénye”, és csak ilyen szerepeket osztottak rá, amit az akkor még mindig Girotti néven szereplő színész már eléggé unt.

Másik hazájába, Németországba ment, ahol éppen akkor folytak az előkészületek, hogy német-jugoszláv koprodukcióban megfilmesítsék May Károly Winnetou-történeteit. Ám míg ő Némethonban forgatta a vadnyugati történeteket, addig Itáliában hihetetlenül felfutóban volt a műfaj olasz változata, a „spagettiwestern”. És Girotti nem bírta ki, 1967-ben visszatért, de úgy érezte, már lekéste a vadnyugati hullám csúcsát.

A spagettiwestern műfaja addigra már valóban túl volt a zenitjén, de valami más volt készülőben – ami aztán egy életre meghatározta Girotti sorsát.

Terence és Bud

Persze vadnyugati történtek továbbra is készültek Olaszországban, az első újra itt forgatott filmje is ilyen volt, ami a Rita, a vadnyugat réme címet viselte. A filmmel párhuzamosan készítette Giuseppe Colizzi rendező az Isten megbocsát, én nem! című filmet. Illetve csak készítette volna, mert az egyik főszereplő, Peter Martell a tettlegességig összeveszett a barátnőjével, és amikor meg akarta rúgni, a nő hirtelen félreugrott, a színész pedig azzal a lendülettel a falba rúgott és eltörött a lába. Colizzinek nagyon gyorsan kellett találnia valaki mást, és teljesen véletlenül botlott bele Girottiba, aki rögtön igent mondott.

Ez volt az a film, amelyben először összekerült Mario Girotti és Carlo Pedersoli. És ugyancsak ez volt az a film, amikor megszületett Terence Hill és Bud Spencer.

Terjesztési okok miatt ugyanis megkérték a két színészt, hogy angolosítsák a nevüket. „Elém tettek 20 angol nevet, hogy van 24 órám kiválasztani közülük egyet. Azért a Terence Hillt választottam, mert egyszerű, úgy kell ejteni, ahogy írjuk, és mert ugyanezek édesanyám nevének a kezdőbetűi (Hildegard Thieme).”

Az Isten megbocsát, én nem! az a film is, amelyikben Bud Spencer kidolgozta azt a speciális ütését, amit aztán annyiszor használt később, Hill pedig nem egyszerűen összerogyott tőle, hanem előbb felugrott, repült kicsit, majd úgy zuhant alá, mint „egy meglőtt galamb”. Továbbá ugyancsak ez volt az a film, amelyben a nagy vadnyugati komolykodás mellett először megjelent az irónia, a humor is.

Noha legtöbbször Enzo Barboni rendezte őket együtt, Hill szerint a dicsőség Colizzit illeti meg, mert az ő fejéből pattant ki a Bud Spencer -Terence Hill páros. „Colozzitól származott az ötlet, hogy minket ilyen kutya-macska párosként képzelt el. Colizzi elképesztően tehetséges volt a látványtervezésben. Sajnos nagyon fiatalon meghalt. Ő talált ki minket – mert az ilyen karaktereket ugyebár ki kell találni.” És miután Colizzi ezt megtette, jött Barboni, és Az ördög jobb és balkeze című filmmel megteremtette a spagettiwestern paródiáját, amelyben eleinte nem sokan hittek, végül viszont az egész világ remekül szórakozott rajta.

A legnagyobb dicséret

És innentől nem volt megállás, sorra jöttek a sikeresnél sikeresebb Spencer-Hill filmek. Időközben 1969-ben megszületett Hill első gyereke, Jess, majd néhány évre rá örökbe fogadtak egy másodikat, Ross-t (aki 1990-ben egy autóbalesetben meghalt). 1971-ben Hill családjával együtt Amerikába költözött, Massachusetts államba, ahol ugyanolyannak találta a vidéket, mint szeretett Rómája környékén, de itt legalább elbújhatott méretes ranchán a kíváncsiskodó tekintetek elől, és megvalósíthatta, amire mindig is vágyott: a nyugalmas földi Paradicsomot.

Fantasztikus sikerük ellenére Spencer és Hill elhatározták, hogy nem lovagolják meg szerencséjüket, évente csak egy közös filmet forgatnak. Kevés színész döntött volna ugyanígy. Utolsó közös produkciójukra 1994-ben került sor, már eleve kilenc év kihagyás után. Ez lett a Bunyó karácsonyig. Hill közben persze forgatott önállóan is filmeket, amelyek közül a Nevem: Senki a személyes kedvence. Lett volna lehetősége még sok mindenre, de nem kért belőle.

„Sokan mondták, hogy őrült vagyok, amikor nagy szerepeket és rengeteg pénzt utasítottam vissza, mert nem fért bele a felelősségérzetembe. De megérte, mert egyszer megállított az utcán egy anyuka, hogy csak így tovább, csináljam a filmjeimet, mert azokra biztonsággal elviheti a gyerekeit, nem fog valami csúnya meglepetésbe belefutni. Ennél nagyobb dicséretet soha nem kaptam.”

Terence Hill atya

Lassan elérkezünk ahhoz, amiért is Terence Hill bekerülhetett ebbe a sorozatba. A színész 1983-ban öltötte magára először a papi reverendát, amikor eljátszotta Don Camillót, akinek figuráját a legendás Fernandel tette felejthetetlenné. A filmszakmában először senki nem hitte, hogy ez jó ötlet. „Nagyon kitartónak kellett lennem, hogy megcsinálhassam ezt a filmet, mert rajtam kívül senki nem akarta. De én nem adtam fel, és végül (vállalkozó stúdió híján, a szerk.) én lettem a film producere és rendezője is egyben.”

És hogy miért is játszhat el egy cowboy hitelesen egy papot? Nos, Terence Hill filmjeiben mindig a jó győz, a rossz meg elnyeri büntetését, nem hal meg senki, nincs erőszak, a verekedések amolyan rajzfilm-bunyók, nincs szexjelenet és nincs durva beszéd. Kevés olyan színészt lehetne mondani, aki hitelesebben bújhatna egy pap szerepébe, mint ő. Annál is inkább, mert Terence Hill mélyen vallásos. „Igen, hiszek Istenben, és gyakorló katolikus vagyok. Nem szoktam erről gyakran beszélni, mert ez egy rendkívül személyes és becses dolog, a valláshoz fűződő viszonyom rendkívül bensőséges és folyamatosan változik. Alapvetően jó viszonyban vagyunk, boldog, komoly, néha haragos viszonyban, de mindenképpen élő és valódi viszonyban. Más is így van ezzel, még ha nem is tud róla.”

Don Camillo végül megcáfolt minden negatív várakozást, a nagyközönség hitelesnek találta Terence Hill atyát. Olyannyira, hogy a mind a mai napig aktív színész jóformán már nem is ölt mást magára, csak reverendát. Idén lépett ugyanis 9. évadába a 2000-ben indult Don Matteo – A szent nyomozó című sorozata, amelyben Hill egy detektív papot alakít, aki egy olasz kisvárosban, Gubbióban deríti fel a rejtélyes bűneseteket.

És hogy miért lehet egy biciklis pap sikeres a mai szexes, hullaházas, tébolydás és helyszínelős sorozatok között?

„Don Matteo olyan ember, aki soha nem ítélkezik, sosem tör pálcát azok felett, akik bűnt követnek el. Hiteles személy, aki folyton mosolyog, viccelődik és jó a humora. Okos ember, aki olyan értelmes dolgokat mond, amikkel én csak egyetérteni tudok. És mindezt úgy mondja, hogy mindenki megérti, még azok is, akik nagyon távol állnak tőle.”