„A hősképzés és a sajnálat ugyanoda vezet” – vallja a fogyatékosságról a Rehabportál atyja

Ha egy mondatban kellene megfogalmazni: mi a Rehabportál? 

Egy olyan felület, amely megpróbál rendet tenni ott, ahol sokszor inkább bizonytalanság van. Nem új dolgokat akar kitalálni, hanem a meglévő információkat teszi érthetővé és használhatóvá. Közben pedig olyan szemléletet képvisel, amely nem külön világként kezeli a fogyatékosságot, hanem az élet természetes részeként. 

Ha a kezdetekhez megyünk vissza: honnan jön ez a tabudöntő szemlélet? 

Otthonról. Két különböző irányból, amelyek végül nagyon erősen összeértek. Édesanyám, Végh Miklósné gyógypedagógusként dolgozott, majd a Fogyatékosügyi Tanács titkáraként is tevékenykedett. Ez nemcsak szakmai jelenlétet jelentett, hanem egyfajta tartást is: azt, hogy az ember nem kerülhet háttérbe a fogalmak mögött.  

Hogy minden helyzet mögött egy élet van, és ezt nem lehet leegyszerűsíteni. 

Édesapám a sajtó világából érkezett, többek között Mádl Ferenc köztársasági elnök sajtósa is volt. Tőle azt tanultam meg, hogy a megfogalmazás nem díszítés, hanem felelősség. Hogy egy mondatnak következménye van, és hogy a pontosság bizalmat épít. 

Amikor elkezdtem dolgozni, szembesültem azzal, hogy amit én természetesnek látok, az sokszor egész másképp jelenik meg – különösen a médiában. Akkor vált világossá számomra, hogy nemcsak az számít, mi történik, hanem az is, hogyan beszélünk róla – és hogy a kettő mennyire van összhangban. 

Miben látod ezt a torzítást? 

Abban, hogy leegyszerűsítjük azt, ami valójában összetett. A fogyatékossággal élő embereket gyakran két végletben ábrázolják: vagy hősként, akik minden nehézség ellenére helytállnak, vagy sajnálatra méltóként, akik segítségre szorulnak. 
 
Ez a két megközelítés látszólag ellentétes, valójában azonban ugyanazt eredményezi: eltávolítja az embert. Ha hőssé tesszük, kivételessé válik. Ha sajnáljuk, alárendelt helyzetbe kerül. Egyik esetben sem tudunk vele igazán kapcsolódni, mert nem az embert látjuk, hanem a rá osztott szerepet. 

Mi hiányzik ebből a képből? 

A hétköznapiság. Az, hogy valaki nem történet, hanem ember. Dolgozik, döntéseket hoz, hibázik, újrakezd. Vannak jó és nehéz napjai. Nem egy címke határozza meg, hanem az élete. Talán éppen ez az, amit a legnehezebb megmutatni – mert nem látványos, mégis nagyon is valós. Nem fér bele egy gyors történetbe, és talán ezért marad ki olyan gyakran. 

Van itt egy finom, de lényeges határ is. Ha valakit folyamatosan példaként mutatunk be, elvárást is társítunk hozzá: hogy erős legyen, hogy bizonyítson. A sajnálat ugyanígy szerepet ad: azt, hogy mindig segítségre szoruló marad.  

Ez mennyire múlik a nyelven? 

Nagyon. A nyelv nemcsak eszköz, hanem keret is. Ha leegyszerűsítjük a mondatokat, a valóságot is leegyszerűsítjük. Ha pontosan fogalmazunk, közelebb kerülünk hozzá – és talán érthetőbbé is válik. 

Ez hogyan jelenik meg a Rehabportálon? 

Úgy, hogy nem hatni akar, hanem érthető lenni. Nem dramatizál, nem emel piedesztálra és nem is sajnáltat. Inkább arra törekszik, hogy pontos legyen és olyan információkat adjon át, amelyek valóban használhatók – még akkor is, ha ezt jelenleg egyedül viszem végig, a források feldolgozásától a tartalmak szerkesztéséig. Ez néha lassabb út, de hosszabb távon megbízhatóbb. 

Volt egy pont, amikor ez konkrét irányt kapott? 

Igen, az ERFO-nál. Ott vált igazán kézzelfoghatóvá számomra, hogy a munkaerőpiacon nem feltétlenül a lehetőségek hiányoznak, hanem az eligazodás. Az információk sokszor léteznek, mégsem jutnak el oda, ahol valóban szükség lenne rájuk – vagy nem olyan formában, ami ténylegesen használható és érthetővé teszi a helyzeteket. 
 
Ott láttam azt is, mennyi félreértés és bizonytalanság van mindkét oldalon: a munkáltatók és az érintettek részéről egyaránt. Ez az élmény nagyban formálta azt, ahogyan ma a Rehabportál működik – hogy ne csak információt adjon, hanem segítsen annak értelmezésében is. 

Ebből lett a Rehabportál? 

Igen, de inkább egy folyamat eredménye. Elkezdtem összegyűjteni és rendszerezni az információkat, és ez idővel mások számára is hasznossá vált. Nem egyetlen döntés volt, hanem egymásra épülő lépések sora. 

A munkaerőpiacon mi a legnagyobb probléma? 

A bizonytalanság. A munkáltatók sokszor nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá, az érintettek pedig nem biztosak abban, hogy van esélyük. Ez a két bizonytalanság könnyen egymást erősíti.  

A munkáltató attól tart, hogy hibázik, az érintett pedig attól, hogy eleve kevesebbnek látják. Így sokszor már az első lépés előtt megáll a folyamat. 
 

Pedig a legtöbb esetben nem különleges megoldásokra lenne szükség, hanem figyelemre és tiszta helyzetekre. Arra, hogy legyen lehetőség kérdezni, kipróbálni, és ne előzetes feltételezések alapján szülessenek döntések. 

Mi tart meg ebben a hivatásban ennyi ideje? 

Az, hogy van értelme. Nem látványos módon, hanem azokban a visszajelzésekben, amikor valaki azt mondja: segítséget kapott. Ezek nem hangos mondatok, mégis hosszú távon nagyon sokat jelentenek. És talán éppen ezek adják azt az erőt, ami miatt másnap is érdemes folytatni. 

Mi lehet a következő lépés? 

Az, hogy ez ne maradjon egyszemélyes történet. Hogy közösséggé váljon, és továbbvihető legyen ugyanazzal a szemlélettel. Figyelni a másik emberre nem gesztus, hanem felelősség. És ez a figyelem ott kezdődik, hogy hajlandók vagyunk egy kicsit tovább nézni annál, amit elsőre látunk – különösen ott, ahol a mindennapi tapasztalat és az arról kialakított kép nem esik egybe.