„Élte és élvezte az életet” – Jázmin szülei így mennek tovább gyermekük elvesztése után

Mielőtt…

Ildikó: Mielőtt ez az egész történt, Őrbottyánban éltünk egy kertes házban, szép helyen. A férjem fogtechnikusként külföldön dolgozott, havonta egy hetet töltött itthon.

Ferenc: Nagyon fáj, hogy pont abban az időben kellett távol lennem, amikor még nem volt semmi baj. 

Ildikó: A nagyfiunk, Balázs húszéves volt, bhaktaként, vagyis Krisna-szerzetesként élt Budapesten a Lehel utcai Krisna-templomban. Jázmin lányunk akkor kezdte az első osztályt.

Ferenc: Tornaórán történt. Szaladgált, beütötte elöl a sípcsontját. Vártuk, hogy majd sötétedik, lilul, sárgul az ütés helye, de nem így történt, és ő egyre csak fájlalta. 

Ildikó: Kenegettem, adtam neki fájdalomcsillapítót, mégsem javult. Három hét múlva megmutattuk a háziorvosnak, aki továbbküldött az ügyeletre, ahol megröntgenezték Jázmin lábát. Akkor vették észre a daganatot. 

Miután…

Ferenc: Miután ez megvolt, mi még akkor sem értettük, miről van szó. Vagyis nem mertünk gondolni rá. Azt mondtam az orvosnak, írja föl a címet, hová menjünk tovább a lelettel, és másnap ott kezdünk. Ő azt felelte, nem holnap, hanem most kell menni. Odatelefonált, hogy fogadjanak, és mi mentünk is. Jázmint bent tartották, mamának kellett hazajönni ruhákért. Csak néztünk egymásra döbbenten.

Ildikó: Vettek biopsziát, kiderült, hogy Ewing-szarkómája van. Rögtön meg is operálták. Az volt az első műtétje. 

Nyolc év alatt összesen huszonhétszer műtötték – legtöbbször a lábát, és később az áttétek miatt a tüdejét is. 

A diagnózist próbáltuk úgy elmondani neki, hogy ne kapjon frászt. Elmagyaráztuk, hogy beteg, hogy sokat fogunk – együtt! – kórházba járni, és azt is, hogy nem járhat iskolába. Nem is járt, mert onnantól a tanárok jöttek hozzánk a szomszédos vácrátóti iskolából, otthon tanították. Imádnivalóak voltak. 

Ferenc: Persze megrémültünk. Annyira, hogy csak automatikusan tettük, amit az orvosok mondtak. Mama volt vele legtöbbször, én dolgoztam és hoztam-vittem őket. Amikor nem tudott járni, a kislányomat a karomban ­vittem fel a kórházi osztályokra. Mert miután kiderült a betegség, azonnal otthagytam a külföldi munkámat, hazajöttem. A kezelések olyan sok pénzt emésztettek fel, hogy a házra jelzálogot vettünk fel, devizában. A szakmámban itthon nem találtam munkát, buszsofőrnek képeztem ki magam. Később több agyi infarktust kaptam, így leszázalékoltak. A feleségem otthonápolásira ment, hogy a lányunkkal legyen.

Ildikó: Pestre kellett járni a kezelésekre, Jázmint a Tűzoltó utcai Gyermekgyógyászati Klinikán kezelték. Volt, hogy egy-két hétre, akár egy hónapra is be kellett költöznöm vele a kórterembe vagy a daganatos gyerekek családjainak fenntartott baba-mama házba. Eladósodtunk. Ahogy sokan mások, mi is elbuktuk a házunkat. Amikor 2020-ban, a lányunk már haldoklott, a méltányossági kérvényünk ellenére kilakoltattak. 

Ferenc: Jázmin legnagyobb műtétje a betegsége harmadik évében történt, a bokájától a combjáig felvágták a lábát, és kilenc hónapig kellett otthon naponta háromszor cserélni a gipsz alatt a kötést. Nyitva volt a seb, lehetett látni a sorszámot a fémen, amit beültettek neki. Azt sem tudtam, hogy fogjam meg a kislányomat, hogy tartsam a lábát, hogy jó legyen.

Ildikó: Kaptam a kórházból fecskendőt, fertőtlenítő folyadékot, azzal kellett kezelni. Ezután egy ideig nem kapott kemoterápiát, hogy végre gyógyulni tudjon a sebe.

Hogyan?

Ferenc: Én nem tudom elmondani, hogyan éltem meg. Nehezen. 

Ildikó: Igen. A papa igyekezett elkerülni a kórházat, a benti dolgokat. Mindig jött, hozta, amire szükség volt, térült, fordult. Megpuszilgatta Jázmint. De ment is, mert nem bírta nézni, ami történik. 

Szerintem arra, hogy hogyan viseltük, egyféleképp lehet válaszolni. Minket a szeretet tartott meg. A kórházban, a többi beteg gyermek szülei közt sok válást láttunk, hol egyik, hol másik fél nem bírta, és hagyta el a családot, hol egymást kezdték hibáztatni, és összeomlott a házasság a betegség terhe alatt. 

Kép

Kép: Kovács Milán

Muszáj volt erősnek lenni, mert minden azon múlik, hogy tudunk-e bátorítani. Én mindig kétségbe voltam esve, de nem mutattam ki, hogy Jázmin ne ijedjen meg. A bátyja, Balázs sűrűn járt hozzá, hozta a finom édességeket, a praszádot, vagyis megszentelt ételt a Krisna-templomból. Jázmin kis társai a kórtermekben is mindig nagyon örültek, ha jött… Balázs tanította is Jázminkámat, beszélt neki Krisnáról, a reinkarnációról, a karmáról, és ez egyre jobban elvette a félelmét. Őt nagyon érdekelte ez a vallás, és erősen bízott a következő életében, hogy ott már nem lesz beteg. 

Sokat szenvedett, de egyszer sem mondta, hogy rosszul van. Akárhány orvos faggatta, ő mindig csak vigyorgott tele szájjal. Szerette a hasát, imádott enni. Vidám volt, sok kis betegtársának is meghozta az étvágyát, mert folyton evett. Az utolsó pillanatig élte és élvezte az életét.

Imádta a táskákat, a csizmákat – még úgyis, hogy föl sem tudta venni azokat –, magától megtanult ukulelézni, videókból angolul beszélni, a Duolingón a spanyolnak is nekifogott. Évről évre ott volt a Bátor Táborban, járt Írországban is, és mindenhol mindenkivel barátkozott. Hála Istennek az apja rendkívül jó humorát örökölte, mindenből képes volt viccet csinálni.

Ferenc: A harmadik évben, a kemoterápiás kezelések után elkezdett visszanőni a haja. Akkor úgy hittük, túllesz rajta. Reménykedtünk. Negyedévente jártunk CT-re, MR-re, jók voltak az eredmények. 

Akkor…

Ferenc: Akkor aztán egyszer csak azt mondták, tüdő­áttét. Én ott ijedtem meg nagyon.

Ildikó: Többször műtötték a tüdejét is. Nekem a végén volt a legnehezebb pillanatom, amikor 2020 júliusában a kezelőorvosa, dr. Garami Miklós onkológus behívott az irodájába, és azt mondta: anyuka, már nem tudok mit csinálni. Olyan gyenge a kislány veséje, hogyha beadom ezt a kemót, azonnal le fog állni. Ha nem adom be, akkor lehet még egy-két szép hónapja. Amikor kijöttünk az orvostól, Jázmin ezt kérdezte: „Anya, akkor most nekem annyi?” Aztán rám mosolygott, és azt mondta: „Nem baj, Anyukám, majd a következő életemben.” A mi hitünk szerint ebben az életben egy előző élet karmáját viseljük, de az is lehet, hogy a sorsunkat mi magunk választjuk a leszületésünk előtt. 

Jázmin azt gondolta, hogy az ő lelke maga választotta azt, hogy meg szeretné tapasztalni ezt a hosszú és nehéz betegséget.

Igyekeztünk széppé tenni az utolsó időt is. Elvittük, ahová csak kérte. Nyaraltunk Kiskőrösön, Bakonyszűcsön. Az egyik osztályos orvosa, dr. Szabó Sándor, akivel nagyon összebarátkoztak, meghívta moziba, elvitte egy Harry Potter témájú étterembe. Abban az évben jött volna Budapestre fellépni Harry Styles, volt rá jegye, a backstage-be is hivatalos volt – csak a Covid miatt azt a koncertet lefújták. Az utolsó kirándulásunk egy héttel a halála előtt volt, Dobogókőre mentünk. A saját lábán sétált fel. Nézte a Dunakanyart, és mosolygott ránk. Ez az egyik utolsó fényképem róla. 

Kaptunk itthonra morfintapaszt, hogy enyhítsük a fájdalmait. Föltettük a leggyengébbet, attól aludt egész dél­előtt. Mikor fölkelt, azt mondta, neki több ilyen nem kell. Amíg él, addig élni akar.

A Krisna-szerzetesek, a bhakták nagyon szerették és tisztelték őt. Śríla Śivarāma Swami, a magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közösségének egyházfője azt is felajánlotta, hogy Jázmin bármikor hívhatja telefonon – pedig hozzá másnak hetekkel korábban kell időpontot kérnie. Hívta is, sokszor beszélgettek. A bhakták sokat jártak hozzá, és őt Maharáninak nevezték, ami azt jelenti: Jázmin, nagy királynő.

Az utolsó napon is ott voltak vele. Ez a nap már egy budapesti kölcsönlakásban ért minket, mert addigra elkezdtek kilakoltatni. Egymásnak adták a kilincset a látogatók. A nagyfiam, Balázs és a felesége, Jázmin legjobb barátnője, Barna Barbara és a bhakták. Körbeültek, zenéltek, a lányunk is elkérte az ukuleléjét. Még énekelt is a kicsikém. Aztán utána már alig kapott levegőt. Mikor már haldoklott, felhívtam Śivarāma Swamit, hogy itt az idő. Odatettem a telefont Jázmin füléhez, és ő szanszkritül beszélt hozzá. Balázs fiam utólag mondta, hogy arról beszélt, mi fog történni vele, elmesélte neki, hogy hitünk szerint mi történik ezután a lelkével. 

Ő közben szorította a kezemet, és azt mondta, hogy szeretlek, anya. Nem félt. Mosolyogva halt meg.

Mindig

Ferenc: Mindig velünk van most is. Nehéz elhinni, hogy már öt év telt el. 

Ildikó: Jázmin 2020. szeptember 23-án ment el. Itthon a kis oltárra mindig friss virágot teszünk, a mécsesek folyamatosan égnek. Éjjel is. Az én szívemben olyan, mintha itt volna velem, de hát itt is van, körülvesznek a tárgyai, itt vannak a hamvai, a képei. A lelke él, és akkor jön, amikor csak akar. Hazajövök, ránézek a képére, elmondom neki, mi történt velem, beszélek hozzá. Kedves barátnőjét, akit úgy szeretett, Barbikát „megörököltem” tőle, olyan szoros lett a kapcsolatunk, mintha ő is a lányunk volna. Vele tapasztalom meg azokat az élethelyzeteket, amiket nagyjából most tudnék Jázminnal, hiszen ő is mostanában lenne húszéves. 

Amikor megkérdezik, hogyan lehet egy család mégis boldog, miután elveszítette a gyermekét, csak azt tudom felelni, hogy úgy, hogy mi szeretetben vagyunk, szeretetben élünk tovább. És hiszünk abban, hogy nemsokára találkozunk. 

Ez az interjú a Képmás magazin 2025. októberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.