Fele királyság és varázslat – mozikban a Michael Jackson-film

A Michael Jackson életéről szóló – Michael című – film arányai igencsak meglepik a nézőt. Az alkotók a gyermekkor taglalására viszonylag sok játékidőt szántak, majd húsz évet meglehetősen sűrítve hozzáraktak, hogy aztán a történetet a zenei pálya csúcsán, 1988-ban be is fejezzék. Ez utóbbi csak akkor nem volna zavaró, ha nem tudnánk, hogy az énekes ezután még több mint két évtizedet élt. És ez az időszak – az újabb lemezek és nagyszabású turnék mellett – nagyon másról szólt, mint a korábbiak. 

Magánéleti válságokról, betegségekről, botrányokról, köztük arról a bizonyos gyermekmolesztálási perről, amelynek vádjai alól végül felmentették. Ugyanakkor a néhai popsztár ártatlanságát a mai napig sokan vitatják. 

Jackson élete második felében súlyos hullámvölgyeket élt meg, mígnem 2009-ben, mindössze negyvenkilenc évesen elhunyt. Nos, mindebből semmit sem látunk.

Az alkotók eredetileg leforgattak néhány jelenetet az 1990-es évek történéseiből is, ám ezeket egyes sajtóhírek szerint a Jordan Chandler-ügyhöz köthető jogi megkötések miatt végül ki kellett vágniuk. A készítők most óvatosan azt ígérik, ha a film eléri a megfelelő nézettséget, szóba jöhet a folytatás. 

A (fél)életrajzi alkotásnak azonban akadnak egyéb hiányosságai is. A film párbeszédei helyenként nagyon didaktikusak. A Jackson fivérek gyakorlatilag csak statiszták a történetben, a lánytestvérek közül Rebbie és a világhírű húg, Janet alakja fel sem tűnik. Az ifjú Michael személyisége pedig nagyon egysíkú. A film többnyire egyetlen arcát mutatja, még ha néha látjuk vívódni is. Bár tény, hogy legalább abban a jelenetben, amikor John Branca (Miles Teller) személyében ügyvédet választ, már felsejlik az a Jackson, akit pályatársai kőkemény üzleti félként is ismertek. 

Ezek után felmerül a kérdés, hogy mi az, ami a filmben jól működik? Közhelyes rávágni: a zene. Nyilván az alkotás biztosítékai a világhírű, szigorúan a legismertebb slágerekre építő betétek. De azért szerencsére akad azokon kívül más is.

Ha elfogadjuk a tényt, hogy ez a film főként az énekes gyerekkoráról szól, akkor közel tudjuk engedni magunkhoz azt a fekete kisfiút, aki a kilenc testvér közül a legtöbb tehetséget, a legtisztább hangot, a legszebb arcot, a legérzékenyebb lelket és az apjuktól a legtöbb verést kapta. 

És aki mindössze ötéves volt, amikor bedobták a showbizniszbe, hogy aztán ott töltsön még negyvenöt évet.

Ha elvonatkoztatunk a film szokatlan szerkezetétől, akkor talán megsejtjük azt is, hogy miként lett a kedves, de maximalistává nevelt gyerekből később profi szupersztár. A magányos kis különcből a valóságtól elszakadt, még magányosabb férfi. És természetesen van módunk elgondolkodni azon a fájdalmas küzdelmen is, amelyet az erőszakos apa és a saját útját választó fiú vívott.

A film egyébként nem kerüli ki, bár nem is részletezi azokat az okokat, amelyek miatt Jackson külseje később maró gúny tárgyává vált és amelyek miatt egészsége megrendült. Finom utalások jelzik a későbbi plasztikai műtétek lelki okait, a kezdődő bőrbetegségét, a majdan súlyossá váló pigmenthiányt. Látványos jelenetben lehetünk tanúi annak a balesetnek, amely után rászokott a legerősebb fájdalomcsillapítókra és altatókra. Ez utóbbiak később szerepet játszottak a halálában is.

S hogy mi erős még a filmben? A három főszereplő: Colman Domingo (az apa, Joe Jackson), Juliano Valdi (a gyermek Michael) és Jaafar Jackson (a fiatal Michael) alakítása. Domingo jól hozza a mindenre elszánt és sokszor kegyetlen apát. Bár az alkotók mintha túl sok bűnt varrtak volna a nyakába. 

A varázslat gomb azonban valóban bekapcsol, amikor Michael – akár gyermekként, akár fiatal felnőttként – színpadra lép. A kis Jacksont alakító, most tizenkét éves Juliano Valdi egy hosszú meghallgatási folyamat során kapta meg a szerepet, és komoly munkát fektetett abba, hogy ne csak utánozza, hanem meg is értse az énekest. 

Ahogyan az ifjú Michaelt alakító Jaafar Jackson is, aki a popkirály unokaöccse, Jermaine Jackson fia. 

A szereplőválasztás érdekessége, hogy a most harmincadik évében járó fiatalember mellett – noha rendkívül hasonlít világhírű nagybátyjára –, csak két év válogatás után döntöttek a készítők. 

Jaafar végül Antoine Fuqua rendezőt elképesztő tánctudásával és még annál is lenyűgözőbb eltökéltségével győzte meg.

A film legerősebb pillanatai kétségtelenül a színpadi jelenetek, ahol a mozdulatok, a zene és az előadásmód nagyszerű élményt nyújtanak. A néző olykor egy-egy pillanatra tényleg megfeledkezik arról, hogy nem eredeti koncertfelvételeket lát, és úgy érzi, maga is ott hullámzik a rajongók tömegében. 

Vagyis a Michael-varázs viszi, repíti a nézőt, és kiszakítja a mindennapok gondjai közül. És persze be is csapja kicsit. Főképp, mert akár jót, akár rosszat gondolunk az elhunyt énekesről, akár szeretjük őt, akár nem, azt nem állíthatjuk, hogy ez a félbehagyott flitteres sztori volna a története.

Abban persze okosan döntöttek a készítők, hogy az elmúlt évek újabb médiaviharai után óvatosan, csak 1988-ig kísérik a főhőst, így a nézőkre hagyják az értelmezést, miközben egy lehetséges folytatás esélyét is felvillantják. Enélkül azonban a film egyik legfontosabb kérdése nem az, mit mutat meg Michael Jackson életéből, hanem hogy mit hagy ki – és mit kezdünk azzal, amit nem látunk.