Nyolc film az újrakezdés bátorságáról
Évkezdéskor hajlamosak vagyunk hangzatos kijelentéseket tenni, mintha egy új kezdet mindig látványos fordulattal járna. Pedig az élet sokszor csendesebben vált irányt. Egy hazatéréssel, egy új munkával, egy váratlan találkozással vagy azzal, hogy másképp maradunk ott, ahol addig voltunk. Nyolc filmet mutatunk, amik nők és férfiak életének fordulópontjairól mesélnek, többnyire nagyobb csoda nélkül. Arról a pillanatról, amikor egyszerűen csak elég bátorság gyűlik össze ahhoz, hogy valami más kezdődjön.
Napsütötte Toszkána (2003)
A Golden Globe-díjas Diane Lane által megformált írónő ebben a feelgood történetben nem menekül valami elől, épp ellenkezőleg: ott marad egy idegen országban – Toscana szépségét tekintve ezt meg is értjük –, egy romos házban, ahol számára addig ismeretlen nyelven és ritmusban tanulja újra a mindennapokat. Új élete úgy lesz romantikus, hogy sok munkát is tartogat számára, türelmet és elfogadást követel tőle.
A film könnyed nyelvezettel mutatja meg, hogy az új kezdet nem feltétlenül jelent gyors megoldásokat, időt igényel. A toszkán táj pedig remek háttér a belül lezajló igazi változáshoz.
A boldogság nyomában (2006)
Az igaz történeten alapuló mozi az új kezdet keményebb arcát villantja fel. Chris Gardner (az Oscar-jelölt Will Smith) esetében ugyanis a nélkülözés és a felelősség súlya kényszeríti ki az újrakezdést, ami így nem választás kérdése. Döntések sorozatából áll, apró, következetes lépésekből, amelyek mögött nem motivációs frázisok, hanem kitartás és hit húzódik meg, amit egy egyedülálló apa kisfia felneveléséért vívott küzdelme táplál. Ez az újrakezdés nem leveszi a terheket a főszereplő válláról, csupán máshová helyezi őket – és épp ettől érezni benne valamiféle felszabadulást.
A provence-i fűszeres (2007)
A hangulatosan csordogáló francia dráma az újrakezdést hazatérésként értelmezi. A főhős Antoine városi élete megszakad, amikor édesapja betegsége miatt visszatér a szülőfalujába, és átveszi egy mozgó élelmiszerbolt működtetését. Esetében épp ez a visszakapcsolódás lesz a lényeg, ami egy régi életformához, közösséghez, feladathoz kötődik. Az ő változása ráadásul kezdetben belső ellenállásba ütközik, pont ezért életszerű.
Végül bebizonyosodik: van olyan ember, aki akkor talál új irányt, amikor képes elfogadni azt, amit korábban már maga mögött hagyott.
Keleti nyugalom – Marigold Hotel (2011)
A Golden Globe-díjas brit vígjáték hét nyugdíjas közös, mégis eltérő sorsán keresztül azt kutatja, mi történik akkor, amikor a megszokott kapaszkodók – házasság, otthon, társadalmi szerepek – eltűnnek, és az ember kénytelen ismeretlen körülmények között újradefiniálni önmagát. Az indiai környezet a filmben egyszerre egzotikus díszlet és kontraszt: idegensége segít hőseink (köztük Judi Dench, Maggie Smith, Bill Nighy) lelkéről leválasztani a múlt elvárásait. A film egyik fontos állítása az, hogy a kényszer nemcsak magányt hozhat – néha egészen váratlan szabadságot is.
Bízz a szerelemben! (2012)
Csendes, elgondolkodtató darab, mely az újrakezdést családi és generációs összefüggésben is vizsgálja. Erica (Jennifer Connelly) egy lezárt házasság után tanulja újra a bizalmat, az érzelmi nyitottságot, míg lányát, Samanthát (Lily Collins) az első szerelmi tapasztalatok idealizmusával szembesíti a valóság. Az új kapcsolódásra jó ideje nemet mondó édesapa, Bill (Greg Kinnear) számára a tét annak elfogadása, hogy a múlt egy ponton túl nem építhető tovább, tudni kell belenőni az új szerepekbe. Az ő változásaik párhuzamosan, egymást tükrözve születnek meg.
A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (2013)
A svéd sikerkönyvből készült vígjáték játékosan beszél az újrakezdés egyik legfelszabadítóbb igazságáról: arról, hogy ehhez soha nincs túl késő.
Allan történetében az új kezdet nem egyetlen nagy elhatározásból fakad. Az ő sokadvirágzása egy spontán lépéssel, azaz lelépéssel veszi kezdetét, pont ez adja a film könnyedségét.
A humor mögött viszont komoly állítás húzódik: az újranyitás azon a képességünkön is múlik, hogy kíváncsiak vagyunk-e még a világra. A hamisítatlan északi hangulatú film azt üzeni, csak akkor élhetünk sokáig és igazán, ha nem zárjuk le élményeink ládáját pusztán a korunk miatt.
Az ember, akit Ovénak hívnak (2015)
Ajánlhatnánk a Tom Hanks-szel készült amerikai feldolgozást (Az ember, akit Ottónak hívnak) is, de a svéd eredeti nyersebb, karcosabb. Az újrakezdést kényszerű nyitásként ábrázolja, és veszteségből vezeti le, ami sajnos mindenki életében eljön egyszer. Ove világa viszont extrán zárt rendszer: szabályok, rutinok és a múlt iránti hűség tartják egyben, a gyásza elszigeteli őt mindentől, ami élő. Az új élet neki csak lassú, akaratlan másokhoz kapcsolódás révén jöhet el, külső hatások bontják le a falát. De vajon belső indíttatás nélkül is visszatalál az emberekhez?
A kezdő (2015)
Anne Hathaway és Robert De Niro jutalomjátéka az újrakezdést a stabilitás felől közelíti meg. A divatcéget vezető, robotikus életet élő Jules számára a fő kérdés ebben az életszakaszban: miként maradjon önazonos az egyébként jól felépített világában. Az új kezdetet neki most egy friss egyensúly megtalálása jelentené a munka és a magánélet, az ambíció és az emberi kapcsolatok között. Ez a könnyed romantikus komédia nem ígér nagy átfordulást. Inkább azoknak szól, akik januárban sem a forradalmat keresik, csak élhetőbb egyensúlyra vágynak.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Hét film, ami megmutatja: nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy szerethetővé váljunk
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
