„A fura is lehet menő” – állítja a magasan funkcionáló autista fiú

„Amikor ki kellett állnom mások elé, halálfélelmet éreztem” 

Tomek Milan az autista szót poénként használta, és az érintettekről torz kép élt benne. Fogyatékosságnak tartotta, mint ahogy – szerinte – a társadalom jó része. Amikor a pszichológusa szembesítette azzal, hogy gyerekkori autizmussal él, nem akart hinni a fülének, és teljesen kétségbeesett. 

„Valójában az erős szorongásaim miatt kerültem sportpszichológushoz, ami a focimeccseken olyan erős méreteket öltött, hogy amikor ki kellett állnom mások elé, halálfélelmet éreztem.” 

„Az iskolában is lámpalázam volt, és eljutottam a végletekig. Édesanyám támogatott abban, hogy keressünk egy terapeutát. Ott derült ki, hogy generalizált szorongásom van, amit súlyosbítottak a magán és családi problémáim, és ezek olyan rohamokba torkollottak, amelyek a pánikroham előzményei. Ott álltam a gyerekkori autizmus kimondott diagnózisával, és nem tudtam mit kezdeni vele.”

Milan az első sokkot követően tájékozódni kezdett, és elindult az önismeret útján. Ha nem jár utána, mi is ez valójában, akkor teljesen elveszett volna identitásában, így viszont még időben ráébredt arra, hogy ez nem betegség, hanem egy széles spektrumon mozgó fejlődési zavar. A múltját, a viselkedését és a furcsaságait is kezdte megérteni, amit egyébként normálisnak tartott, és a külvilág sem észlelt problémaként. 

„Nagyítóval látom a világot” 

Tomek Milan nem tapasztalta magán az autizmus tipikus tüneteit, nem ragaszkodott megszokott rituálékhoz, nem tört-zúzott dühében, viszont beilleszkedési nehézségekkel küzdött, és a szabályok, normák betartása sem ment könnyen számára.

„Kiskoromban, amikor kezdődött a tűzijáték, befogtam a fülem, és rémálomként éltem meg. Ha elmegy mellettem egy mentőautó szirénázva, meg kell állnom, viszont a kedvenc dalaimat maximum hangerővel hallgatom, akkor nem zavar a zaj. Amikor még szórakozóhelyekre jártam, a fények is zavartak, ki kellett mennem egy idő után, mert soknak éreztem. Utólag megértettem, hogy egyszer csak elfogy a befogadó energiám, mert sokkal intenzívebben érzékelem a fényeket, a hangokat, és nem bírom feldolgozni. Annyira meglep, úgy hat rám, mintha korábban soha nem hallottam volna zajt. Máshogy bontom le az információkat a fejemben, és nincs konkrét kiváltó ok. Nagyítóval látom a világot; színesen, és intenzíven élem meg azt is, ha jól vagyok, azt is, ha rosszul.” 

„Az utcasarok, ahol nap mint nap sétálok, még mindig tud újat mutatni, új impulzust adni. Gyermeki kíváncsisággal fedezem fel a világot, pedig jó ideje benne élek. Az autista létben örök gyerek maradok.” 

„Visszapasszolgatom az információt a külvilágba”

“szófacsart rabok / csak állnak a buszon / fárad az uszony / ahogy úszunk a nyomorban” – írja Tomek Milan, aki magasan funkcionáló autistaként teljesen el tud merülni a fantáziájában, a lélek dolgaiban is otthon érzi magát, és verseket, dallamsorokat alkot, miközben folyamatosan zenét hallgat, hogy töltődjön. Az előbb idézett versrészlet arra a szociális akkumulátorra utal, ami régebben tízszeresen merült benne, de amióta dolgozik magán, és tudatosan beosztja az energiáját, könnyebben kezelhető. 

„Ha felkészülök, sokkal rugalmasabban barátkozom másokkal, ha viszont lemerül az akkumulátor, próbálom kihúzni magam a helyzetekből, egyszavas válaszokat adok, és kifogásokat keresek, hogyan mehetnék haza. A régi barátaim már tudják, hogy ilyenkor békén kell hagyni.” Milan szeret egyedül lenni, ugyanakkor retteg a magánytól, ezért mindig kapcsolódik másokhoz.

A réteges beilleszkedés módszerével felületesen elbeszélgetett másokkal, egyfajta köszönőviszonyt alakított ki, és csak a régebbi barátaival mert őszinte lenni. Sokáig rémálmai voltak az új emberek miatt, és tizenöt éves korában megjátszotta magát, az adott kör társalgási stílusát vette fel. Amikor két különböző társasága úgy beszélt róla, mintha nem is egy embert ismernének, elgondolkodott. „Felfogtam, hogy a beilleszkedés maszkolássá vált számomra, amit tudat alatt csináltam, hogy ne kelljen kiadni önmagam. Éreztem, hogy nem így kellene, de mindig szerettem volna valahová tartozni.” 

Ugyanezt a kettősséget érzi Milan az ismerkedések terén is. A fő kérdés mindig az, hogy megjátssza-e magát. 

Ha le tudja győzni, akkor őszinte érzelmekkel ismerkedik, és nagyon mélyen tud szeretni, sőt – saját bevallása szerint – gyorsan bele tud szerelmesedni szinte bárkibe.

Bár az autizmussal élők látszólag nem mutatnak érzéseket, az egyetemista fiúra ilyet még nem mondtak. Az érzéseit vagy intenzívnek, vagy minimálisnak tartja, a fáradtsági szintjétől függően. „Mintha lenne egy fal az idegrendszeremben, visszapasszolgatom az információt a külvilágba” – fogalmazza meg ezt az állapotot. Alapvetően nyugodt természetű srácnak tartja magát, de amikor telítődik az idegrendszere, csúnya, bántó szavakat képes kimondani. 

„Tiszta fejjel ezt nehéz körülírni, mintha más tudatállapotban lennék. Megterhelő számomra a szituáció, de nem a falat ütöm.”  Gimnáziumi éveiben a tanulás annyira kiszívta az energiáját, hogy utána estig aludnia kellett. „Kegyetlenül elfáradtam, társalogni sem bírtam. Édesanyám mosollyal várt, kérdezte, hogy telt a napom, én pedig elrontottam a kedvét, mert nem volt erőm kedvesen válaszolni. Az energiavesztés kéz a kézben járt a lustasággal; rövid ideig és szelektíven fókuszáltam; ami nem érdekelt, az nem ment a fejembe; de jó lett az érettségim. Az egyetemen is küszködöm a fókuszproblémával és figyelemhiánnyal, ami lustasággal párosul.” 

„Ahol azt érzem, hogy önmagamért szeretnek”

Tomek Milan Pécsett él szüleivel, szeptember óta a helyi egyetem hallgatója. Később a munkájában szeretné felhasználni a kétnyelvűségét, amit horvát származású édesapjának köszönhet. „Az első szavam horvát volt, apukám horvátul beszélt hozzám, de sokáig magyarul válaszoltam. Kiskoromban a nyelvhasználat átfordult bennem, és azóta horvátul kommunikálunk. 

A balkán mentalitás szerint nincsenek tabuk, nem létezik lelki probléma, az öröm és a szomorúság mellett a düh is egy alapérzelem, és középpontba kerül a maszkulinitás, egy állandó megmutatási kényszer, hogy ki az igazi férfi. 

Ez motivációt jelent a sportban, bár már nem versenyszerűen focizom.”  

Milan szereti az önállóságot, és vonzónak tartja az egyedüllétet, de csak addig, amíg jól mennek a dolgok. „Ha most külön kellene költöznöm, lehet, hogy fenntartanám magam, de olyan érzésem lenne, hogy mivel még gyerek vagyok, nincs ott semmi keresnivalóm. Tudom, hogy eljön a különköltözés ideje, de az édesanyám mindig mellettem lesz. Olyan közegben képzelem el az életemet – legyen ez baráti társaság vagy házasság –, ahol azt érzem, hogy önmagamért szeretnek, ahol meg tudom mutatni, hogy ez én vagyok, és ahol tudok segítséget nyújtani a társadalomnak akár önkéntesként, akár a saját életemről beszélve. Emberi kötelességnek érzem, hogy amit önmagam fejlesztésével megértettem, azt másokkal is megosszam.” 

Az egyetemista fiú szerint minden autizmussal élőre jellemző, hogy a szociális térben nehezebben mozog. Fontosnak érzi a társadalmi elfogadást és azt, hogy ne egy sztereotípia szerint kezeljék az érintetteket, hiszen mindenki eltérő, külön-külön meg kell tapasztalni az érzékenységi szintjét. Milan örül annak, ha humorral közelítenek felé, de mások félnek a közvetlenségtől, lassan „kóstolgatnak”.

„Ha bárki korombeli magára ismerne – biztat mindenkit –, merje leverni a tabukat, forduljon szakemberhez, és induljon el az önismeret útján, hogy tudja, mit miért csinál. Ha ezt nem teszi meg, káosz lesz az élete. 

Fogadja el magát, mert a fura is lehet menő.

Én sem szeretnék más lenni. Nem szabad idegenkedni a témától. Ha valakinek segíteni tudok, én leszek a világ legboldogabb embere” – zárja sorait a magasan funkcionáló autista fiatal.