„Szakítottunk” „Aha…mi meg összeköltözünk” – Örülhetünk-e szomorú szeretteink jelenlétében?

„Ott ült velem szemben, kisírta a szemét, úgyhogy végül nem mondtam meg neki, hogy mi meg összeköltözünk – magyarázza a lány valakinek a vonal másik végén – Nem az, hogy titkolózni akarok, de ha most megmondom, az tök olyan, mintha beletenyerelnék a legfájóbb pontba. Azt meg nem akarom. Majd máskor megírom neki, vagy nem tudom.”

A beszélgetésfoszlányokból összerakom, hogy miről is lehet szó. A fiatal lány egy találkozóról utazik hazafelé. Azt tervezte, hogy beszámol az élete egy örömteli eseményéről, ám miután szembesült a barátnője kétségbeesésével, végül a hallgatás mellett döntött. Az említett barát ugyanis párkeresési nehézséggel küzd, és érzelmileg különösen nehéz időszakot él át. 

A jó hír megosztása talán fájdalmat okozott volna, ezért az utastársam igyekezett megkímélni őt.

Időről időre mindannyian találhatjuk magunkat hasonló helyzetben. Legyen szó párkapcsolatról, gyerekvállalásról, munkakeresésről vagy az élet bármely olyan területéről, amely magában hordozza a lehetőséget nagy örömökre, de egyúttal nagy keserűségre is. Érthető, hogy együttérzéssel szeretnénk lenni egymás iránt, ez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy hallgatnunk kell a jóról, ami velünk történik.

Nem az esik rosszul a másiknak, hogy nekünk megadatott a jó

Sokak számára a hallgatás azért tűnik a legempatikusabb opciónak, mert amiről nem tudunk, az általában nem fáj. Jelen esetben azonban a fájdalom anélkül is jelen van, hogy bármit is mondanánk. Nem mi okozzuk, és nem mi fokozzuk. Mert egy barátnak vagy családtagnak nem a boldogságunk fáj. Nem az esik rosszul, hogy nekünk megadatott a jó, hanem az, hogy nekik egyelőre nem. Ezen pedig mit sem változtat, ha közben a mi életünk jó irányt vesz. 

Persze nem mindegy, hogyan kommunikálunk, hiszen a dicsekvés joggal válthat ki ellenérzéseket a másikból, de ez is csak azt mutatja, hogy a fő kérdés nem az, hogy megosszuk-e a jót, hanem hogy hogyan tegyük azt. 

A remény néha a legnagyobb ajándék, amit adhatunk

Vannak élethelyzetek, amikor az örömök megosztása nem fájdalmat okoz, vagy legalábbis nem csak azt. Különösen igaz ez azokra az esetekre, amikor mindketten hasonlóan nehéz szituációból indulunk, ám egyikünkre rátalál a szerencse. Például, amikor két egyedülálló barát közül az egyik megtalálja a párját, a története reményt adhat a még kereső félnek is. Vagy, amikor két munkát kereső ember közül az egyik sikerrel jár, azzal erőt adhat annak, aki már éppen kezdené feladni. 

Talán nem ez az első reakciója, amikor szembesül a hírrel, de ez nem jelenti, hogy akár rövid időn belül ne fordulhatna át a szomorúsága valami sokkal pozitívabba. A példánk képes kapaszkodóként szolgálni, de csak akkor, ha nem hallgatunk róla.

Mások érzelemszabályozása nem a mi feladatunk

Érzéketlennek hangozhat, holott korántsem arról van szó, hogy érdektelenek lennénk a másik fájdalma iránt, azonban érdemes lehet tudatosítani, hogy mások érzelemszabályozása nem a mi feladatunk. Nem tudjuk megemészteni helyettük a nehéz érzéseket, ahogy tőlünk sem vállalja át ezt a környezetünk. Amit viszont tehetünk, az az, hogy őszintén, együttérzéssel és alázattal kommunikálunk. Mert az empátia és az őszinteség igenis megférnek egymás mellett. 

Közölhetünk egy jó hírt oly módon, hogy közben érzékenyek maradunk a másik ember helyzetére. 

„Tudod, soha nem gondoltam, hogy sikerülhet.” „Rengeteg olyan alkalomra emlékszem, amikor fel akartam adni.” Ha betekintést engedünk a saját lelki folyamatainkba (anélkül, hogy motivációs előadást tartanánk), az a szerettünk számára is alázatot és megértést sugározhat. A szavainkkal kifejezzük, hogy tudjuk, honnan indultunk. Hogy emlékszünk a nehéz érzésekre – és ez elég. Ne várjuk el, hogy a másik ünnepeljen, de ne is hallgassunk a jóról.

Praktikus – Így kommunikáld a jó híreket valakivel, aki épp nehéz időszakot él át!

A leggyakoribb hiba, amit a kommunikációnkkal elkövetünk, hogy szükségtelenül hosszan vezetjük fel az adott hírt. „Sokat gondolkodtam, hogyan mondhatnám ezt el neked, mert tudom, mennyire nehéz most neked, és nem szeretnélek megbántani vele.” „Van valami, amit meg szeretnék osztani veled, de nagyon sokat őrlődtem, hogyan mondhatnám el.” Az ilyesfajta bevezetőket ugyan a jó szándék vezérli – hiszen biztosítani szeretnénk a másikat arról, hogy átérezzük a helyzetét –, valójában azonban csak még nagyobb nyomatékot adnak egy egyébként is jelentőségteljes témának.

Ugyanis akarva akaratlanul azt hangsúlyozzuk, hogy a másiknak most mennyire rossz. Erre pedig senkinek sem esik jól emlékezni. Ugyanezen ok miatt kerüljük a drámaibb megfogalmazásokat is, amelyek első hangzásra inkább sejtetnek rossz hírt, mint jót. 

Helyette egyszerűen meséljük el a történéseket azzal a természetességgel, amellyel egyébként is kommunikálnánk. Saját magunkról beszéljünk – arról, hogy mi történt velünk, és hogy mi hogyan éreztük magunkat az adott helyzetben –, ne pedig arról, hogy a másikat ez a feltételezésünk szerint hogyan érinti. Azt ő is el tudja dönteni.