„Amikor a kórházban, látva a helyzetemet, azt javasolták, adjam örökbe Máriát, összeomlottam” – van, hogy egy anyaotthon jelenti a reményt
Agresszív férjeik elől gyermekeikkel eltűnni próbáló feleségeknek, de hitelcsapdába került családok tucatjainak is segített már egy „titkos” anyaotthon Székesfehérváron. Ez a hely nem arról szól – mondja Erdélyi Zsuzsanna, az intézmény vezetője –, hogy az itt menedékhez jutók jól érezzék magukat. Ez egy szükséges rossz, ahol a cél az, hogy a családok minél hamarabb a saját lábukra tudjanak állni. Az anyaotthon vezetője és az itt dolgozók mégis akarva-akaratlanul olyan szeretetteljes légkört teremtettek, ami az elmúlt két évtizedben száznál is több édesanyának segített újra elindulni. Bízni a jövőben és abban, hogy a legnagyobb nehézségek után is talpra lehet állni.
Délutáni csendespihenő van a Családok Átmeneti Otthonában Székesfehérváron, a csecsemők alszanak, az anyukák pihennek vagy éppen dolgoznak. A találkozó időpontja nem véletlen: az intézmény vezetőjének ekkor van egy kis ideje beszélgetni. Mert az anyaotthon huszonnégy órás szolgálat. „Ez egy bentlakásos intézmény, ahol éjszaka is vannak segítők, a szorult helyzetben lévő édesanyák így mindig tudnak valakihez segítségért fordulni. Kis túlzással szinte együtt élünk a lakókkal, a mindennapjaik részévé válunk. De nemcsak mi az övéiknek, hanem ők is a mieinknek!” – mondja Erdélyi Zsuzsanna. De erről a különleges, rezdülésekkel teli viszonyról majd később…
Amennyire szerény, annyira fontos
Az anyaotthon egy kicsi, hat szobából és egy közös konyhából, kiszolgáló helyiségekből álló, húsz férőhelyes szerény épület Székesfehérváron. Ám amennyire szerény, annyira fontos a küldetése!
A kilencvenes évek közepéig, amíg ilyen jellegű intézmények nem működtek Magyarországon, sajnos előfordult, hogy lakhatási lehetőség hiányában el kellett választani az édesanyát a saját gyerekétől: az anyuka ment a hajléktalanszállóra, a gyermeket pedig a szakellátás vette gondjaiba.
Székesfehérváron 1998. január 22-én, azaz 27 éve hozták létre a Családok Átmeneti Otthonát. Zsuzsa a beszélgetésünk idején – és ez teljesen véletlen – éppen 25 éve lépte át először a szürke kis épület küszöbét. „Az egész szakmai munkámat a tudatosság mellett egy jó nagy adag véletlen is végigkísérte. Az egyik ilyen véletlen volt ez is. Utolsó éves voltam a főiskolán, amikor kötelező szakmai gyakorlatra kellett menni, és ehhez valamilyen gyermekvédelmi vagy gyermekjóléti intézményt kellett választani. Mivel az épület akkor kezdte a működését, nagyon kíváncsi voltam rá, így kerültem ide” – idézte fel a sorsszerű választást Zsuzsa, akit nem sokkal később – amikor az egyik ott dolgozó nyugdíjba ment – megkeresett az otthon akkori vezetője, nincs-e kedve velük segíteni az édesanyákon.
Mindenkinek másként kell segíteni
Adja magát a kérdés, miként lehet ilyen fiatalon, friss diplomásként lelkileg túllendülni azokon a kemény élettörténeteken, amikkel itt szembesül az ember. Zsuzsa saját bevallása szerint nagyon sokat köszönhet az akkori kollégáinak: nagyon összetartó, hasonló mentalitású csapat volt itt már akkor is. És mivel ez a terület akkor még újnak számított, egymást alakítgatták, tanítgatták, és bizony a lakóktól is rengeteget tanultak.
„Mindenkinek máshogy kell segíteni! Minden édesanya, minden család máshol tart a fejlődésben vagy a továbblépésben, mindenkinél meg kell találni, aktuálisan hogyan kell hozzáállni, mire van szüksége.”
„Amikor már éppen összerázódtunk, és örülnénk, hogy minden jól működik, na, olyankor elmennek, és jönnek a következő családok, és kezdjük elölről – mondja kissé elérzékenyülve az otthon vezetője.
– Volt olyan nagycsaládos, nagyszájú anyuka, aki azt mondta: mit akarok én?! Hogyan tudnék bármiben is segíteni, tanácsot adni, amikor én még sehol nem voltam, miközben ő már gyereket nevelt? Az ilyen beszólásokat is meg kell tanulni kezelni. Ráadásul kicsi itt a tér, azt kell megoldanunk, hogy olykor nagyon más életszemléletű emberek tudjanak együtt élni. Ez hatalmas toleranciát, együttműködést igényel az anyukáktól, no meg a mi jelenlétünket is. Mert lehet itt mindenféle szakmai munkáról beszélni, de azt azért ne felejtsük el, hogy az idő nagyon jelentős részében villámhárítók (is) vagyunk.”
S hogy mit jelent mindez a napi gyakorlatban? Az idei bekerülő anyák jelentős része sajnos nem látott pozitív családi példákat, jó anyai mintákat, vagy egyáltalán semmilyet sem: sok esetben a gondozók tanítják meg őket, hogyan kell jól rendezni egy konfliktust. Egy-egy veszekedés után például átbeszélik, hogyan kellett volna viselkedni, mi lett volna az a stratégia, ami megoldást, vagy legalábbis megnyugvást hozhatott volna.
„Ezt a munkát sokszor a gyermekneveléshez szoktam hasonlítani, mert egyszer ez jön be, máskor meg más módszer, valakinél ez működik, valakinél az. Valakinél hagyom, hadd kiabálja ki magát, mert utána megnyugszik, és rendben lesz” – osztja meg a stratégiáját beszélgetőparnerünk, akinek megnyugtató, nyugodt tempójú beszédét hallva el sem tudnánk képzelni, hogy képes kiabálni is. Pedig bizony van olyan szituáció, amikor csak ez működik, csak így lehet rendet tenni. Márpedig amikor Zsuzsa rendet tesz, akkor csend van!
És persze olykor védőnők, pótanyák is az itt dolgozó gondozók: sokan az első, néhány napos-hetes gyermekükkel érkeznek ide, szinte azt sem tudják, hogyan kell a babájukat megfürdetni vagy bepelenkázni.
Ilyenkor tényleg jól jönnek a pótanyai tanácsok, a rutinos, megnyugtató mozdulatok, amiért az édesanyák valóban hálásak. Ezek talán a legszebb pillanatai ennek a kis zárt világnak…
Elmenekített életek
Volt olyan eset a korábbi években, hogy szó szerint úgy menekült ide egy anyuka a gyermekével a dühöngő párja elől, s akkor valóban próbálták elbújtatni őt. Ám, mint az otthon vezetője hangsúlyozza, ez nem egy zárt intézmény, s habár igyekeznek eltitkolni, nem emlegetni az épület pontos helyét, aki akarja, meg tudja találni. Így történt ez az említett esetben is: az apa két napon belül kinyomozta, hová menekült a „párja”, és jött balhézni. Ilyenkor rendőri segítséget hívnak, szerencsére jó a kapcsolat, s a helyszínre érve gyorsan rendet tesznek az egyenruhások.
Egy másik alkalommal az ország távoli részén dolgozó családvédelmis kollégák menekítettek Fehérvárra egy anyát egy bántalmazó kapcsolatból. A hölgy egyetlen éjszakát töltött az anyaotthonban, majd másnap reggel fogta a holmiját, és visszautazott a férfihoz. Megdöbbentően hangzik, de Zsuzsa tapasztalata szerint sajnos ez a gyakoribb: nem ritka, hogy a hatodik-hetedik kilépés után tud csak valaki végleg, lélekben is elszakadni a bántalmazójától.
A bántalmazás elől menekülőknek az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat egy külön telefonszámot tart fenn: a +36 80 20 55 20-as számon a nap 24 órájában ingyenesen kérhető segítség.
Olyan is előfordult, hogy maguk a rendőrök hoztak a Családok Átmeneti Otthonába egy anyukát, pici, karon ülő gyermekkel, Zsuzsa meg nekiállt telefonálni, mert nem volt üres szoba náluk. Végül az ország másik felében talált nekik férőhelyet: „Fölpakoltam az anyukát étellel, pelenkával, elmagyaráztam, hogyan jut el vonattal oda, ahol már várják az ottani kollégák. És igen, nagyon jó érzés volt, hogy tudtam érdemben segíteni! Azt is tudni kell persze, hogy mi önkormányzati fenntartású otthonként kizárólag székesfehérvári állandó lakcímmel rendelkezőket vagy lakcím nélküli, de székesfehérvári hajléktalanokat tudunk befogadni."
„Túl naiv voltam, és bízni akartam a kapcsolatunkban”
Anita néhány hónapja érkezett az anyaotthonba gyermekével. Mégpedig a kórházból, ahol több hetet töltöttek el a koraszülött Máriával, mire a baba annyira megerősödött, hogy elhagyhatták az intézményt. A gond csak az volt, hogy nem volt hová menniük: a férjét foglalkoztató cég időközben megszűnt, s ezzel együtt az a lakhatási lehetőség is, amit a munkaadó biztosított addig a családnak. Anita az anyósához nem akart költözni, egyrészt mert előtte sem jöttek ki egymással, másrészt hely sem lett volna a kis lakásban. A férj hazaköltözött, majd bejelentette, hogy el akar válni.
„Amikor a kórházban, látva a helyzetemet, azt javasolták, adjam örökbe Máriát, összeomlottam. Aztán a főnővér és egy védőnő segítségével sikerült felvennem a kapcsolatot az anyaotthonnal, ahol befogadtak, amiért nagyon hálás vagyok!” – teszi hozzá Anita, aki mostanra azt is belátta, hiába felnőtt már a férje, fejben még nem nőtt fel. Ő pedig túl naiv volt, mindig hinni akart a párja ígéreteinek, aki azonban képtelen volt a család életét jó irányba vinni.
Mint mondja, abban, hogy erős maradjon, hogy lélekben is el tudja engedni ezt a kapcsolatot, nagyon sokat segítenek a Zsuzsával és az otthon pszichológusával folytatott beszélgetések.
Anita terve egyébként az, hogy amikor Mária már elég erős lesz, bölcsődébe adja, s munkát keres. A kórház főnővérével azóta is tartja a kapcsolatot, és takarítói állást biztosan kapna a kórházban, de más munkahelyek is felvetődtek. Azt ma már tudja, csak magára számíthat, és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy egyedül is megállja a helyét az életben.
Azzal, hogy Anita ilyen nyíltan tud beszélni a történtekről, a múlt hibáiról, már elindult a változás, a fejlődés útján, ám a gyakoribb mégiscsak az, hogy az édesanyák szégyenként, elhallgatandó dologként gondolnak a múltjukra. Az otthonba járó pszichológus ebben, a múlt feldolgozásában és a valódi helyzettel való szembenézésben is segítséget próbál adni a lakóknak.
Életvezetési problémák és hitelcsapda
Több édesanya azért került be az otthonba, mert a család hitelcsapdába esett, elvesztették a lakásukat. Ilyenkor az apa jobb esetben rokonoknál, rosszabb esetben hajléktalanszállón oldja meg a lakhatását, az anya és a gyermekek pedig itt találnak menedékre.
„Talán halkan, de kimondhatom, a vezető oknak most már az életvezetési problémák tekinthetők. Ez rányomja a bélyegét a gyermekneveléstől kezdve a pénzgazdálkodáson át a háztartásvezetésig mindenre, ami ahhoz kell, hogy talpon maradjon valaki, és fenn tudja tartani önmagát meg a gyermekét, családját" – magyarázza Zsuzsanna.
Sokan tehát nem önmaguktól jönnek ide, hanem a gyermekvédelmi észlelő- és jelzőrendszerben dolgozó kollégák kezdeményezésére, akik felismerik, hol és kinek kell az ilyen jellegű segítség. És bizony a legnagyobb motiváció az életmód megváltoztatásra, a beköltözésre és a jó szándékú tanácsok elfogadására mégiscsak az, amikor komolyan felvetődik annak eshetősége, hogy az anyukák akár el is veszíthetik a gyermeküket.
A jövedelemtől és a gyermekszámtól függően minimális térítési díjat fizetni kell az ide érkezőknek, ám ha valaki bevállalja a havi rendszeres megtakarítást, akkor ez a havi díjat még tovább csökkenti.
Persze, ez az ő pénze lesz, ami majd a kiköltözést, az albérleti kaució előteremtését segíti, amikor menni kell. Azok többségének, akik nem csecsemővel érkeznek, szerencsére van valamilyen munkájuk, ha pedig nem, akkor Zsuzsáék abban is segítenek, miként kell egy önéletrajzot megírni, vagy hogyan kell viselkedni egy állásinterjún.
Az Anyaotthonban összesen hatan dolgoznak, beszélgetőpartnerünk a vezető családgondozó, rajta kívül még két gondozó felel azért, hogy ebben a zárt kis világban minden rendben legyen. Szerencsére a munkájukat egy gyermekpszichiáter, egy pszichológus is segíti, és mivel az intézmény a Székesfehérvári Kríziskezelő Központhoz tartozik, még egy jogász is rendelkezésre áll, ha jogi ügyekben kell a segítség.
Nem kell, hogy itt jó legyen!
A jogszabályok alapján egy évet tölthetnek el itt a segítségre szoruló családok, amit indokolt esetben még fél évvel lehet meghosszabbítani. Ennyi idő alatt kell az olykor a világban teljesen egyedül mozgó anyukákat felkészíteni a kinti életre, a rájuk váró küzdelmekre. Az önkormányzattal rendkívül jó kapcsolata van az otthonnak, és akin Zsuzsáék látják, hogy mindent megtesz a boldogulása érdekében, az általában meg is kapja néhány évre a város egy-egy szociális alapú bérlakását. Jó látni, amikor egy ember úgy megy el innen, hogy agilisabb lett, hogy van munkája, és képes beosztani a pénzét.
Ezt önöknek megköszönik? – teszem fel a kérdést. „Változó. De nem ezért csináljuk!” – jön a válasz. És ekkor nem lehet nem megkérdezni, volt-e olyan, akit nehezen engedett el az otthon vezetője. Akit esetleg megsiratott.
„Talán a legelső kiköltözésnél, huszonöt éve. Akkor azért sírtam. Két olyan édesanya volt, akiket nagyon megsirattam, akiktől nehéz volt elválni, de aztán hozzáedződik ehhez az ember. Ez nem azt jelenti, hogy meg vagyok kérgesedve a lelkemben, de azt igen, hogy muszáj a helyükön kezelni a dolgokat. Nagyon szeretem őket, de ez egy munkahely! – summázza Zsuzsanna. Aztán egy különös mondatot tesz hozzá mindehhez:
„Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem kell, hogy itt jó legyen! El szoktam mondani az anyukáknak is: mi nem azért vagyunk, hogy ők jól érezzék magukat. Ez egy szükséges rossz.
Ha valaki itt túl jól érzi magát, annak megvan az a hátulütője, hogy majd a könnyebbnek tűnő utat választja, és emiatt képtelen lesz megoldani a saját lakhatását, a saját életét.
Márpedig mi nem foghatjuk egész életében a kezét!”
Zsuzsa két dologra nagyon büszke. Az egyik, hogy néhány hónapja sikerült külső férőhelyet létesíteniük, a másik pedig a székesfehérvári önkormányzat által elfogadott, országos szinten is kuriózumnak nevezhető támogatási terv. Eszerint a Családok Átmeneti Otthonából kiköltöző édesanyák egyszeri, 200 ezer forintos lakhatási támogatást kaphatnak, ezt megelőzően havi tízezer forinttal segíti az önkormányzat a munkahely-keresésüket, illetve a munkába járásukat.
A külső férőhely pedig nem más, mint egy önkormányzati tulajdonú lakás, ahová az anyaotthonból kötözhet be egy-egy olyan család, amelynél az anyuka képes az önállóbb életvitelre, és ahol a család újabb másfél évet lakhat minimális lakbérért. Ide tavaly költözött be az első család, és Zsuzsa szerint minden esély megvan arra, hogy az ő életük tényleg jó irányt vegyen.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
