Nicsak, mit mesélünk?

A kínálat óriási, a választás nehéz. A silánytól az értékesig széles a paletta, és bármennyire igyekszem elkerülni, a mi gyerekszobánkba is beférkőzik néha egy-egy gagyi.

Négyévesem tekintete végül egy sárga könyvön akad meg. „Csak azt ne!” – sikítom, mert ki nem állhatom az idióta kutya valamint sipítozó társai kalandjait. A történet bugyuta, a szöveg magyartalan, minden idegszálam tiltakozik ellene. Gyermekem számára viszont Scooby-doo egy hős, akit „neked is meg kell szeretned!”

Vallom, hogy a mese táplálék a léleknek, így a lehető legritkább esetben büntetek a megvonásával, de éppen ezért nem vagyok hajlandó selejtet adni sem. Legyen finom, tápláló, és könnyen emészthető, akárcsak a jó étel! Nos, a fentebb említett nyalánkság édes, színes és nyúlós, akárcsak egy jól megtermett gumicukor, de nincs benne semmi hasznosítható. Igényes olvasót akarok nevelni, úgyhogy nem adom alább a Bruno Bettelheim által felállított mércénél, miszerint a gyermeki léleknek a népmese a legmegfelelőbb táplálék. A „hős” Scooby-doo és „derék” társai bizony fennakadnak a szűrőn, úgyhogy mese nincs, száműzni kell őket a gyerekszobából, és jöhetnek a klasszikusok: Hófehérke, Hamupipőke, Piroska, meg persze a Csillagszemű juhász, és a többiek.

A történet azonban közel sem ilyen egyszerű. A könyvespolc előtt tartott védőbeszédem Csizmás Kandúr mellett kudarcba fullad, öntudatos csemetém farkasszemet nézve velem és védenceimmel, egyre erősödő toporzékolással követeli „a kutyát”. Végül megadom magam: ám legyen! De előbb valami táplálót… Aztán nem bánom, jöjjön a „gumicukor”. A lurkónak azt már nem kell tudnia, hogy a szellemi képességeim függvényében elfogadható összetételűvé alakított, cenzúrázott változatot kapja garantáltan egyedi és megismételhetetlen kivitelben. Felveszem a kesztyűt és a művészinek még jóindulattal sem nevezhető illusztráció nyomán újraalkotom a történetet, megsemmisítő csapást mérve ezzel a gyerekbutító ebre. No persze arról szó sem lehet, hogy „kedvencünk” a mese végén alulmaradjon ellenfeleivel szemben. Hogy megsemmisült, azt csak én tudom, méghozzá onnan, hogy, másnap, harmadnap, sőt egy hét múlva is a polcon marad, és már az idejét sem tudom, mikor láttam utoljára. Végső próbálkozásként még megvillantotta fogait, aztán eltűnt a feledés homályában. Én meg csak nézek utána győzedelmes mosollyal: „Vesztettél Scooby! Eláshatod magad!”