Neked elmesélem – „Látom, megint tele a parkoló!”

A mozgás és az arc. Ez a két „dolog”, ami magával ragad. Kislányként kifestettem a babáimat, és amit csak el lehetett csenni anyutól, én azt bezsebeltem. (mosolyog) Ciklámen, burgundi, mályva. Minden babának más rúzzsal emeltem ki a csöppnyi kis száját. Nem volt szép látvány, de élveztem a színeket, a sminkek textúráját. Az nem érdekelt, hogy ki hogyan van felöltözve, mit visel, talán el sem jutottam odáig, hogy azt is megfigyeljem. Az időmet és a figyelmemet teljesen lekötötték az arcvonások. Elhatároztam, kozmetikus leszek. De a döntést megelőzte a kötelesség.

A szüleim, akiket nem a szerelem, hanem inkább valami bölcs, mély és szelíd szeretet fűzött össze, későn találtak egymásra. A későn nekem nem azt jelenti, hogy megkésve vagy elkésve, hanem érett lelkekként. Anyukám 41 éves volt, amikor én megszülettem. Nagyon várt, egy szem gyerek voltam. Ez a késői találkozás meghatározta az én történetemet is. A gimnázium után, amikor én határozottan a kozmetika irányába szerettem volna tovább tanulni, az édesapám beteg lett. Ennek az egyik következménye volt, hogy nem tanultam tovább, annak ellenére, hogy az ő nagy álma volt, hogy diplomás legyek. Nem mondták ki, de a család várta, hogy leérettségizzek és átvegyem a vállalkozásunk irányítását.

Nem volt kérdés, hogy tovább viszem-e a családi üzemet, akarom-e vagy sem, nálunk ez alapvető volt: csapatmunka, összetartás, együttműködés.

Szerencsémre olyan édesapát kaptam, akinek én voltam a világ közepe. Nekem pedig ő. Lehet, hogy most azt hiszik, elkényeztetett egy szem gyerek voltam, vagy olyan valaki, akinek megmondták, hogy mit kell tennie. És lehet, hogy így is van, de egy biztos: soha senki nem hitt bennem úgy, mint édesapám. Lubickoltam a szeretetében. Nem tudatosan, de egy olyan életszemléletet és bizalmat adott, ami az egész énemet és életemet meghatározta. Hitt bennem ok nélkül, hogy aztán én is higgyek magamban okkal. (mosolyog)

Rengetegszer jártam a nyomdokaiban, de szó szerint. Amikor csak tehettem, elkísértem őt a különböző útjaira, kisebb és nagyobb tárgyalásokra, megbeszélésekre. Eleinte pici lányként, aki csak fogta apu kezét, később felnőtt nőként, egyenlő félként. Figyeltem, hogyan nyeri el az emberek bizalmát, hogyan kommunikál, hogyan tartja a szemkontaktust, hogyan mutatja be a vállalkozását, hogyan és mennyire hisz abban, amit csinál. Tőle tanultam meg, hogyan kell az üzleti életben érvényesülni.

Ahhoz, hogy kézbe vehessem a dolgokat, először is szikvízkészítő vizsgát kellett tennem, mivelhogy szódavízzel, szódaszifonokkal foglalkoztunk. Természetesen volt már egy kialakult vendégkörünk, amelyet apu épített ki – kezdetben ezt vittem tovább. Amikor már biztonságban éreztem a vállalkozást – már ha van ilyen –, és részben megnyugodtunk, hogy menni fog a dolog, megengedtem, hogy egy kicsit magamra is gondoljak. (mosolyog)

Kép

Schaffer Gyöngyi

Teret kapott az életemben az egyik nagy szenvedély, ami szinte függőség a számomra: a sport. A szabadidőmben elkezdtem edzőként dolgozni.

Ezek voltak a ’80-as évek, amikor berobbant a köztudatba az aerobik. Mindenki Jane Fonda-lázban égett.

Ez a szerelem általános iskolás koromban kezdődött, ahol bekerültem egy klassz kis csapatba, szertornáztam. Versenyről versenyekre jártunk. Egyértelmű volt, hogy a gimnáziumban testnevelés tagozatra jelentkezem. Napi programunk volt a helyből távolugrás, a húzódzkodás, a medicinlabda dobás és a fekve nyomás. Én a kötélmászásban voltam a legfürgébb.

24 éves koromban megfogalmazódott az elképzelés: „De jó lenne, ha saját fitnesztermet nyithatnék!” Az önbizalmat ehhez három dolog adta. Az egyik: a környező falvakban, ahol rendszeresen tartottam órákat, egyre több volt az érdeklődő. Tőlük folyamatos visszajelzéseket kaptam arról, hogy jó, amit csinálok. A másik: elvégeztem a szükséges képzéseket, és minél többet tudtam, annál inkább érdekeltek a különböző edzésformák. Végül a legfontosabb: ha volt egy ötletem, azt otthon nem vonták kétségbe, hanem támogatták. Nem sokkal később, képzeljétek el, mi történt… Talán mégis működik a vonzás törvénye! (nevet) „Ez a ház eladó!” – tették ki a táblát a vállalkozásunk melletti családi házra. Sokáig nem kellett senkinek, de az is lehet, hogy csak ránk várt. Ez a ház lett a második otthonom, otthona a munkámnak, a szenvedélyemnek és a jövőmnek. Amikor megvettük ezt a tatabányai kis házat, szörnyű állapotban volt. Nem túlzok! Rohadt a padló és omladozott a vakolat. Hónapokat, éjjeleket dolgoztunk át, hogy helyrehozzuk. Kismamaként kalapáltam és betont szárítottam. (nevet) Bármit terveztünk, előre kihívtam az illetékeseket, hogy tudjam, mit kell teljesíteni, minek kell megfelelni ahhoz, hogy elindulhasson az adott ötlet. Fontosnak tartottam, hogy ne utólag derüljön ki, ha valami nincs rendben.

Igazi flow-élmény volt látni, hogyan alakul át a ház, a nagyszoba, ahol hamarosan teltházzal vette kezdetét az első óra.

2001-ben, amikor nyolc hónapos terhes voltam, megnyitottuk a fitneszklubot. Amikor megláttam a sort és a ház előtt leparkoló kocsikat, sírtam.

„Te tartod az órát?” – kérdezte tőlem gúnyos hangsúllyal egy fiatal srác, aki TRX-re járt hozzánk. A kérdésben benne volt minden. Fájt. A lányok, akik hozzám jártak, tudták, hogy ez most a szokásosnál is keményebb óra lesz. Hajtott a bizonyítási vágy. Eldöntöttem, hogy megizzasztom a társaságot. Elégedetten mosolyogtam, amikor láttam a meglepettséget a fiú arcán. Az óra végén a fiatalember odajött hozzám: „Mikor tartasz újra órát? Biztos, hogy jönni fogok!” Visszatérő vendégünk lett. Volt olyan hölgy, aki az egyik edzés után kedvesen hívta fel a figyelmemet arra, hogy a feng shui szerint milyen negatívan van elrendezve az akvárium és a növényzet. Én pedig csak néztem, és egy darabig hallgattam. „Ne haragudj, de nem értek ehhez. Egy valamiben hiszek: magamban.” Ennyit reagált: „Egyszer én is szeretnék itt tartani az életben, hogy ezt ki tudjam mondani.” Meglepően őszinte mondat egy idegentől. Tőle is tanultam.

Rájöttem, hogy egyáltalán nem magától értetődő dolog hinni magunkban.

Elgondolkodtam, hogy mit is jelent ez. Számomra egyszerű szavakkal annyit, hogy tudom: ha eltervezek valamit, véghez fogom vinni. Most, ahogy kérdezel, jut csak eszembe, hogy ezt a belső bizalmat biztos, hogy édesapámtól kaptam! (meghatódik) Emlékszem a szavaira: „Neked ez nem akadály! Meg tudod csinálni! Látom, már megint tele a parkoló! Szorgalommal mindent elérsz!” Az egyik legnagyobb fájdalmam, hogy mire lediplomáztam, apun teljesen eluralkodott az Alzheimer-kór. Amikor a kezemben tartottam az oklevelet, ő már nem tudta mi az. Semmihez nem kellett nekem az életben ez a rekreációs diploma, csakis azért csináltam, hogy örömet szerezzek édesapámnak és beteljesítsem az egyik régi vágyát. Szoros kötelék volt a miénk, örök törés marad az elvesztése. Édesanyám élete végéig gondosan ápolta őt, mindössze két hetet kellett csak kórházban töltenie. Ő még itt van nekem, és öröm látni, ahogy 80 évesen ugrálókötelezik az unokájával.

Kép

Schaffer Gyöngyi - Kép: Vavrik Dóra

A történetemhez hozzátartozik egy jó barát: a szteppad! (nevet) Aki ismer, tudja, hogy engem hat lóval is nehéz elvontatni orvoshoz, és tudom, hogy ez egyáltalán nem követendő példa. Egy ideje kisebb szúrást, fájdalmat éreztem a derekamban, de csak legyintettem, jól van, majd elmúlik! Az egyik edzésen egy szokásos mozdulatot végeztem, lehajoltam egy szteppadért. Innentől kezdve se felállni, se lépni nem tudtam.

Egy olyan izgő-mozgónak, mint én, aki tele van energiával, az ágyhoz kötöttség az egyik legnagyobb félelme.

Visszatérő gerincproblémám, gerincsérvem alakult ki. Előfordult, hogy a lányom párnázta ki az utat a mosdóig, mert csak négykézláb tudtam eljutni odáig. Harmincnégy éves voltam, és nem vittek a lábaim, miközben előtte napi öt edzést is képes voltam levezetni. Megismertem a félelmet, a szorongást. Mégsem akartam lassítani. Sokáig hiányzott belőlem a megállok és körülnézek pillanata. Erre tanított meg ez a betegség. Semmi sem magától értetődő. Állj meg, és nézz körül! Lélegezz! Adj hálát. Utána vágtass csak tovább.  Én, aki császármetszés után hat héttel már tornáztam, élhetek sport nélkül? Elhessegettem ezt a kérdést. De van, amire nem lehet nem gondolni. Újra és újra visszatért a rémkép: mi van, ha ennek vége? Ha korlátozott lesz a mozgásom? A félelemből született kérdések csak úgy cikáztak a fejemben! Majd addig kerestem, amíg rá nem leltem egy specialistára. Azóta napi szinten foglalkozom a gerinc körüli izmokkal, erősítem, nyújtom őket. Így kényszerültem rá, hogy kitanuljam és magvalósítsam a B opciót, a régi, kislánykori tervemet: a kozmetikát. Fokozatosan, lépésről lépésre alakítottam bizalommá a bennem élő félelmet és töltöttem fel „tartalommal” a családi ház üres helyiségeit.

Még valami! Nem szeretném azt érzékeltetni, hogy nekem egyszerre ment az anyaság és a két vállalkozás fenntartása. Kérdezted, hogy hogyan csináltam mindezt egyszerre. Sehogy.

Sokszor menekültem a sportba, édesapám elvesztésénél és a válásomnál is. Mindkettő hatalmas fájdalom. Az ember hajlamos csak a szépet és a jót elmesélni, pedig kudarcok is vannak bőven. Hálás vagyok, hogy később a sváb kultúra az utamba terelte Ákost, aki ha már nyitja az ajtót, heves szívdobogást okoz, nyolc év után is. Negyvenhárom éves voltam, amikor kislányunk született. A nagylányom pedig szinte a fitneszklubbal együtt cseperedett fel. Boldoggá tesz, hogy olyan példát sikerült mutatni neki, amit szívesen és lelkesen követ – sokszor magamat látom benne. A lényeg, hogy ne higgyük, hogy a másik varázsló, vagy hogy van bármilyen biztos trükkje. Az én segítségem talán az, hogy a fitneszklubbal szemben lakom. (nevet) Két kozmetikai kezelés között simán hazafutok elindítani egy mosást, vagy játszom egyet a kislányommal a kertben, aki nagyon szereti, ha a tóparton, a friss vidéki levegőn futunk. Ő közben előttem kacag, és én töltődőm a mosolyából, ahogy egykor apukám az enyémből, amikor fülig ért a szám a dicséretétől: „Látom, megint tele a parkoló!” (mosolyog)