„Minden a logikai alapelvekre épül” - Pauler Ákos és filozófiája

Pauler Ákos jeles tudósokat és politikusokat adó családban látta meg a napvilágot Budapesten 1876-ban. Felvidéki szász származású nagyapja, Tivadar kiváló jogász, politikus, az Akadémia tagja volt, lelkes szőlőbirtokos, aki a kiegyezés utáni időkben állt miniszterként a vallás- és közoktatási, valamint az igazságügyi tárca élén is. Ákos apja, Gyula jeles történész volt, egyetemi tanár és akadémikus, a pozitivista történetszemlélet hazai képviselője. Nem csoda, hogy Pauler Ákos maga is tudományos pályára adta a fejét. Naplója szerint katolikus, ám mégis liberális szellemiségű nevelésben részesült: hagyták érvényesülni a szorgalmas és tehetséges, de gyenge fizikumú gyerek vágyait, aki hitt a túlvilági boldogság ígéretében.

Nagy hatást gyakoroltak rá Schopenhauer írásai, pesszimista, az élet örömeit lebecsülő gondolatvilága, ennek köszönhetően kamaszként ő is lenézte a szerelmet.

Aszketikus, szemlélődő életmódot tartott ideálisnak, amelyhez ugyanakkor következetes napirend, dolgos élet szükséges. 
1894-től a pesti egyetem bölcsészkarán filozófiát és klasszika-filológiát tanult. Diplomája megszerzését követően, a századfordulón Lipcse és Párizs egyetemeit látogatta, ahol a kor szellemi divatjának megfelelően egy viszonylag új tudományágban, a kísérleti pszichológiában képezte magát. Hazatérve 1912-től a kolozsvári egyetemen lett a bölcselet tanára, 1915-től pedig közel két évtizeden át, haláláig volt a pesti egyetem bölcsészkarán a filozófia professzora. 

Tanítványai magával ragadó, nagy tanáregyéniségként emlékeztek rá, a „Pauler-órák” fogalommá váltak a bölcsészet iránt érdeklődők körében.

Élete nem bővelkedett látványos eseményekben, tanított, írt, rendszeralkotó gondolkodóként hozott némi mozgást a hazai tudományok állóvizébe. Még 1910-ben nyerte el a Magyar Tudományos Akadémia levelező, később rendes tagságát, és haláláig viselte a Magyar Filozófiai Társaság elnöki tisztét. 
Időnként azért kilépett a filozófus szerepköréből: a Károlyi-kormány idején tiltakozott az egyetemi autonómia megsértésével járó kinevezések ellen. 1919-ben nem taníthatott, Trianont pedig olyan súlyos csapásként élte meg, hogy naplójában fölbukkannak a fohász‑jellegű megnyilatkozások. Legjellemzőbb talán az 1920 szilveszterén kelt bejegyzés:

„Véget ért tehát ez az esztendő is sok-sok bánatával. De az isteni jóságba vetett hitünk megengedi, hogy bizalommal nézzünk a jövendőbe, mert hiszen ez az egyetlen dolog, ami sohasem múlik el.” 

Gondolkodói pályája a pozitivizmus jegyében indult, de hamar belekóstolt a neotomista katolikus bölcselet és a német földről kiinduló fenomenológiai filozófia világába, hogy azután a nagy klasszikusok, Platón és Arisztotelész műveiben találja meg az ihletet egy nagy ívű logikai-metafizikai rendszer kidolgozásához. 
Sok filozófiai művet írt, külön munkát szentelt a nagy görög bölcs, Arisztotelész gondolatainak, leginkább azonban a Platón és a vele kortárs Edmund Husserl által ihletett, általa kidolgozott tiszta logika érdekelte. Élete alkonyán pedig a katolikus szellemi élethez került közel. 

A rendszeralkotó 

Pauler szerint maga a filozófia öt részből, logikából, etikából, esztétikából, metafizikából és ideológiából áll – azaz a helyes, a jó, a szép, az igaz és a célszerű szempontjai szerint építi fel vízióját a valóságról.

A filozófiai vizsgálódás fő módszere a redukció, amely a valóságot a következmények felől az előzmények, előfeltételek irányába haladva tárja fel.

Gondolkodói rendszerének, amelyet legkövetkezetesebben „Bevezetés a filozófiába” című, 1920-ban megjelent munkájában mutatott be, egy általa megalkotott fogalom, a tiszta logika volt az alapja, amely az igazság legegyetemesebb feltételeit kutatja. Minden igazság előfeltevései azok a logikai alapelvek, axiómák, amelyek nem bizonyíthatók, hanem csupán előfeltételként elfogadandók. Ezek az alapelvek minden lehetséges megismerés eszközei. Megismerésünk lényegében ítéletalkotás. 

Mivel a valóságban minden a logika törvényei alatt áll ugyan, de viszonylagos, függő, léteznie kell az e törvények előtt és felett álló valóságnak, az Abszolútumnak is.

Erről az abszolútumról élete alkonyán Pauler úgy vélekedett, hogy az „személyes, szellemi és végtelenül tökéletes lény”, létezéséről pedig minden ismeretünket megelőző bizonyossággal rendelkezünk. 

Az 1920-as évek dereka után már Pauler Ákos volt a hazai filozófiai élet legelismertebb, Corvin-koszorúval is kitüntetett tekintélye. A hosszú élet adományát nem nyerte el, hiszen alig volt ötvenhét esztendős, amikor 1933-ban hosszú ideig tartó, súlyos betegségben meghalt. A családi szőlőbirtok közelében, Badacsonytomajban temették el, ahol a helyi templom kápolnájában emléktábla idézi alakját. Életművét a marxizmus hegemóniájának közel fél évszázadában feledésre, elhallgatásra ítélték. Avult idealizmusnak nevezték, és csak az utóbbi egy-másfél évtizedben indult meg írásai újbóli kiadása, szellemi teljesítményének tárgyilagos értékelése.  

„A katedrán Pauler maga volt az elragadó közvetlenség, a pillanatnyi ihlet hatása alatt alkotó erő, aki szellemének varázsos erejével az első mondatától az utolsóig fogva tartotta hallgatóságát. Pauler Ákos itt minden porcikájában élt, lélegzett, a legközelebb éreztük hozzánk, mert szívvel-lélekkel átélt problémáiban teljes emberi mivoltát is latba vetette. De ahogy elhagyta ezt a katedrát, a tömeg számára nem létezett többé. Egyszerre körülvette a rendkívüli szellemek magányossága, akiket a környezetük egy pillanatra sem tud eltéríteni attól a nyílegyenes úttól, amelynek követésére elhivatottak.”  (Prahács Margit zenetudós, Napkelet című folyóirat, 1939.)

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>> 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>