„Mindegyik feleség szereti az együttest is, nem csak a férjét belőle” – A Szent Efrém Férfikar művészeti vezetőivel beszélgettünk

– A „szent” jelző napjainkban sokaknak idegen, és fiúbandából is több van, mint férfikarból. Mi lehet ma egy férfikar kulturális szerepe? 
Lőrinc: Egy görögkatolikus pap mondta egyszer, hogy a mi felekezetünk se nem görög, se nem katolikus, hanem görögkatolikus. Ilyenformán ránk is igaz, hogy az együttes se nem szent, se nem férfi, se nem kar, hanem a Szent Efrém Férfikar, amely a szavak különálló jelentéseit is hordozza, mégis valami új és sajátos dolog, ami elsősorban minket, tagokat tükröz, a sokrétű elképzeléseinket világról, zenéről. A Szent Efrém Férfikarra nekünk magunknak van a legjobban szükségünk, akik benne éneklünk, és mi nyolcan abban a kiváltságos és szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ez még a közönségnek is tetszik. Ha ez húsz év múlva is így lesz, akkor valamit jól csináltunk. 

Tamás: A hegymászók szokták felelni, ha kérdik tőlük, miért másszák meg a hegyet, hogy mert ott van. Miért zenélünk? Mert zenélni jó.

A Bécsi Filharmonikusok híres koncertmestere, Hugo Strasser a nyolcvanas években kiadott egy könyvet, aminek az volt a címe: És ezért még fizetnek is. Ebben minden benne van. Amikor az embert már nem érdekli, hogy jól zenéljen, akkor már nem kell a konfliktusokat sem felvállalni, hiszen „jó lesz az úgy”. De rutinból nem lehet énekelni. A Szent Efrém Férfikar tagjai azért vannak együtt, hogy jól zenéljenek. 

– Az együttes bölcsője a bizánci egyházzene, anyanyelvetek a szakrális muzsika. Ez a fajta előadóművészet a profi éneklésen túl spirituális növekedést is igényel? Kell az énekpróba mellett „lelkigyakorlatozni” is? 
Tamás: Amikor Pilinszky Jánosra azt mondták, hogy ő a katolikus költő, azt felelte, nem, „én költő vagyok és katolikus”. Mi mind zenészek vagyunk, és néhányan görögkatolikusok. Van, aki a valláshoz közelebb áll, van, aki távolabb. Van, aki a szakrális zenét elsősorban mint lelki tevékenységet értelmezi, mást inkább a hangzás érint meg – de mindenkit megérint valami, különben nem lenne itt. A legfontosabb dolgokról szerintem nem kell túl sokat beszélni. Hányszor mondta Jézus is az evangéliumokban, hogy ne szóljatok erről senkinek? Ma kibeszélős korszakot élünk, aminek sok veszélye van. A feleségem, aki pszichológus, talán vitatkozna, de azt gondolom, hogy nem kell oly módon meztelenre vetkőztetni a dolgokat, hogy az visszataszító legyen. Egy bensőségesnek szánt, de rosszul előkészített vagy félreidőzített beszélgetés vissza is üthet. Ha valamiért nem megy olyan jól a közös zenélés, akkor éppen a zenére kell még erőteljesebben koncentrálni, és úgy kikecmeregni a gödörből. 
Lőrinc: Az elengedhetetlen, hogy lelkileg valamelyest egy hullámhosszon legyünk, ismerjük egymást. Az éneklés maga lelkigyakorlat, de mi azon túl, kicsit irányítottan is ránézünk néha arra, hogyan is vagyunk közösségben, amolyan önterápiás jelleggel összeülünk, és megbeszéljük a minket érintő kérdéseket.

Más zenei projektekben azt láttam, hogy a többéves együttműködéseknek általában nem a szakmai oldala nehezül el, inkább emberi tényezőn siklanak ki. A nehezebben emészthető oldala mindenkinek konfliktushelyzetben jön elő, ilyeneken pedig mi is keresztülmegyünk, zeneileg is. 

– Az Ison névre keresztelt alkotóműhelyetekben beszélgetünk. A szó egyházzenei fogalom: a szólamokat megtámasztó basszushangot jelöli. Hogyan fegyelmez és támogat a zene? 
Lőrinc: A zene maga szabályokhoz kötött. Mindegy, hogy háromnegyedben éneklünk vagy improvizálunk, mindig keretek között játszunk. Fegyelmez a zene, de még inkább összerendez: a gyerekek ösztönösen maguktól is előveszik az énekeket, mondókákat. A zene megtart azáltal, hogy az együtt zenélők támogatják egymást. 
Tamás: Ami a zenét hallgatókat illeti: szerintem van, akit megfog és vezet a zene, van, akit meg nem. Ezért buzdítunk mindenkit arra, hogy ne csak befogadja, hanem maga is játssza a zenét. Ha mást nem, tapsoljon, kopogjon, énekeljen, kezdjen bármilyen hangszeren tanulni – mert önmagát biztosan jobban megismeri vele. A koncerteken is ezért énekeltetjük a közönséget. Sok olyan ötletre van szükség, ami arra indítja az embereket, hogy zenéljenek, csak úgy. Mert öröm, ha része lehet a napjuknak. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

– Volt a férfikar életében olyan pillanat, amit nem felejtetek el soha? 
Tamás: Nekem ilyen volt, amikor itt, az Isonban először megszólaltam. Előtte szkeptikusan álltam a próbaterem projekthez: „Gyerekek, ezt most miért kell? Épp csak profivá váltunk, itt a pandémia, a Deák Diák Iskolában nagyon örülnek nekünk, ehhez meg hitelt is föl kell venni, miért kínozzuk magunkat?” Aztán beléptem, itt álltunk, akkor még a törmelékeken, hallottam, hogy szól a hang – és akkor megéreztem, hogy mégiscsak jó, hogy így lett. 
Lőrinc: A Wings című albumunk lemezbemutatója a Zeneakadémián sokat jelent nekem, pedig még csak nem is az életem koncertélménye. Mikor megírtam a köszönőlevelet a közreműködőknek, végiggondoltam, mennyi minden történt a 2018-as lemezfelvételtől a következő évi turnén át a koncertig, és hogy az egésznek a fogadtatása milyen nagy horderejű volt. A „Wings-projektből” ma is rengeteget merítünk. 

– A 11 éve tartó Orientale Lumen-sorozatban és más produkciókban sok vendégművésszel, partnerelőadóval dolgoztatok már. Mi mindent lestetek el tőlük? 

Tamás: Óriási hatással volt rám, amikor Jevgenyij Nyesztyerenko világhírű orosz basszussal énekeltünk. Egy betegségektől gyötört, idős ember volt már, de ahogy a színpadra kiállt, húsz évet fiatalodott. Csodálatosan szólt a hangja.

Az első közös próbánkon egyetlen szám után ki tudta igazítani a hibáinkat, helyére tette az orosz kiejtésünket. Nagy iskola volt nekem, ahogyan hozzászólt a zenei munkához. A vele való éneklés nemcsak egy szép emlék, hanem máig igazodási pont. 
Lőrinc: Gyerekként nem szerettem a néptáncot, a népzenét. Ám mikor olyan együttesekkel kezdtünk dolgozni, mint Pál István Szalonna és bandája, a Magyar Állami Népi Együttes vagy a Duna Művészegyüttes, akkor egyszerűen lehengerelt, amit láttam rajtuk: az, hogy egy előadó mennyire hisz abban, amit csinál, mennyire áll mögötte teljes valójával a saját művészetének, mindennél többet ér, főleg élőben. Ahogy a MÁNE táncosai kilépnek a színpadra, az nem profizmus, hanem annál sokkal több: bármikor belefeledkeznek abba, amit csinálnak. 

– A testvéred Márk, és te is édesapa lettél a közelmúltban Lőrinc, így Tamás kétszeresen is nagypapa. Hogy szól az együttes, mióta kicsi gyerekek szeretetének „vagytok kitéve”? 
Tamás: „Kis gyerek – kis gond, nagy gyerek – nagy gond” – az unoka pedig nagyon-nagyon kicsi gond, ellenben tele van örömmel, amitől jobban énekel az ember: minél többet látom Miklóst és Nándit, annál felszabadultabb a lelkem. A Dormi Pizzinu című szardíniai altatódal, ami szintén rajta van a Wings-lemezen, például sokkal gyengédebben és hitelesebben szól, mióta ennyi apa van a csapatban. 
Lőrinc: A szülőség sok készséghez hozzátesz, ami a zenéléshez is kell, úgymint a stressztűrés, az időmenedzsment és az együttműködés. Az előadóművészi lét alapvetően nem családbarát. Ahhoz, hogy működni tudjunk, nagy türelemre van szükség a párjaink és a gyerekeink részéről. 

Tamás: Magyarul óriási bajban lennénk, ha az asszonyok nem szeretnék a Szent Efrémet. Gyakorlatilag vihetetlen lenne. Szerencsére mindegyik feleség szereti – az együttest is, nem csak a férjét belőle. 

Lőrinc: Mindegy, hogy szakrális vagy világi zenét éneklünk, az emberi hang az érzésekből táplálkozik – persze sokat kell tanulni is hozzá. Azt nem állítom, hogy nem válhat jó énekes abból, akinek nincs gyermeke. Azt viszont megtapasztaltam, hogy annak, hogy bizonyos dolgok hathassanak rám a színpadon, majd azokat a lehető legteljesebben közvetíteni tudjam a közönségnek, hihetetlen katalizátora a gyerek. Azok az érzések és az a hatalmas tapasztalatfelhő, amit egy gyermek hoz magával, rengeteget ad ahhoz, ami a színpadon történik. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>