Marék Veronika: „Igent mondtam egy fiúnak – és a mesekönyvek felé fordultam”

Kezdjük a Baross utcai kislánnyal. A mesék szeretetét onnan hozta?

Nagyon szép gyerekkorom volt. Azt, hogy a fantáziámat szabadon használhattam, a családomnak köszönhetem. Reggeltől estig én találhattam ki, hogy mi legyen. Volt időm rajzolni, meséket kigondolni, ezt-azt összeragasztgatni. Egy gyereknek az alkotó játék nagyon fontos. Ugyanakkor nem volt kistestvérem a családban. Egy nagy bérházban laktunk a Baross utcában. Mai napig rejtély számomra, hogy tizenhét évesen miért is írtam meg az első mesémet, a Boribon, a játékmackót. 

A könyvecske az 1958-as kiadása után azonnal siker lett. Gondolhatnánk, innen egyenes út vezetett a mesekönyvíráshoz…

Nem, egyáltalán nem. Engem fiatalon a színház érdekelt, drámákat szerettem volna írni. Igaz, a mese műfaja nagyon tetszett. Mai napig példaképem Andersen. Az az út is mindig izgatott, ahogyan a mese a felnőttek világából eljut a gyerekekhez. Mégis az első mesém megszületése és sikere számomra is rejtély. 

Ez utóbbi talán abban rejlett, hogy Magyarországon az 1950-es években, még nem volt szokványos az olyan könyv, amelyikben egy kép és egy rövid szöveg ilyen szoros egységet alkot. 

Szülei mit szóltak mindehhez?

Orvosok voltak, de apukámnak jó íráskészsége volt, novellákat is írt. Nagy vágyam, hogy ezeket még életemben kiadjam. Pici korom óta figyelt és segített, a gyerekkori verseimet is eltette. A Boribonkéziratát is ő vitte be a Móra Kiadóba. Később boldog volt, hogy erre az útra léptem. Anyukám sem ellenezte a művészi pályát, de azt mindig mondták, hogy kell egy végzettség. Ezért később bábszínészi és magyar szakos diplomát szereztem. 

A bábszínészet honnan jött?

Fiatalon nagyon sok kudarc ért, talán ezek kellettek a felnőtté váláshoz. A nyolcadik osztály után a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába szerettem volna menni, de nem sikerült a felvételim. Érettségi után ugyan felvettek az Iparművészeti Főiskolára, de egy év után kirostáltak. Ez nagyon megviselt. A főiskola csodálatos közeg volt, sok kreatív fiatallal. Onnan kikerülni olyan volt, mintha kihúzták volna alólam a talajt. 

Egyáltalán nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Aztán egy betegség alatt, otthon, apukám hatalmas könyvtárában keresgéltem olvasnivalót. Ez a könyvtár olyan volt, mint egy dzsungel: mindenféle témájú könyv volt benne. Itt találtam rá Körmöczi László Bábjátékos kiskátéjára, és teljesen elbűvölt.

Készítettem magamnak egy kesztyűbábot, és amikor a szomszéd gyerek meglátta, olyan nagy hatással volt rá, hogy nem akart hazamenni ebédelni. Itt döbbentem rá arra, hogy a bábjáték varázslat. Később kerestem egy társulatot, így kerültem az Auróra Művészegyütteshez, ahol marionettbábokkal játszottak. Épp A fából faragott királyfi előadást próbálták, és megkértek, hogy mozgassam az akkor frissen elkészült csodálatos királylánybábot. Éreztem a kicsi fatest súlyát, mivel a marionett a súlyokkal játszik a gravitáció ellenében. Ráéreztem a mozgatás lényegére, és olyan jól ment, hogy meg is kaptam a szerepet. 

A darabot 1956 szeptemberében mutattuk be. Óriási sikert arattunk, szép jövő elé néztünk volna. De egy hónapra rá kitört a forradalom, és egy szovjet tank belőtt azon az ablakon, ahol a berendezésünk volt. A bábok nem, de a technikai eszközök tönkrementek. 

Kis csapatunk szétszóródott. Ezután nem sokkal bekerültem az Állami Bábszínházba. Négy évet töltöttem el ott, elvégeztem a szükséges képzést is, de be kellett látnom, hogy nem vagyok elég tehetséges színész. Ekkor egy nagy vízválasztóhoz érkeztem, és huszonhat évesen, 1963-ban meghoztam életem három igazán komoly döntését.

Melyek voltak ezek? 

Bejelentettem a bábszínházban, hogy a következő évadot már nem vállalom. Igent mondtam annak a fiúnak, aki akkor már öt éve udvarolt nekem. És eldöntöttem, hogy minden energiámmal a mesekönyvek felé fordulok. Attól fogva lettem szabad foglalkozású író és grafikus. 

Talán ehhez a merész döntéshez az is hozzájárult, hogy 1961-ben megjelent a Laci és az oroszlán, amely még nagyobb siker lett, mint az első Boribon-könyv…

Igen, a nagy áttörést 1961-ben ez a könyv jelentette. Négy évre rá, 1965-ben pedig kiadták A csúnya kislányt. Ezt a három, eddig említett mesekönyvemet szoktam magamban kicsit nagyképűen a klasszikusaimnak nevezni. Sok kiadást értek meg, számos nyelvre lefordították őket. A gyerekirodalom rendkívül változékony világában külön ajándék, hogy ma is népszerűek, és hogy a rajzok is megállják a helyüket. Igaz, a Boribont újrarajzoltam, de a másik kettő grafikai szempontból is kiállta az idők próbáját. 

Ha már a rajzokról beszélünk, azon kevés meseíró közé tartozik, akik nemcsak írják, de rajzolják is a történeteiket. A rajztehetsége hamar megmutatkozott?

Nem volt az olyan világraszóló. Nem is tudom, hogy kitől örököltem, hiszen a családban a felmenők között senki sem rajzolt. Nekem ez a játék egyik formája volt. Az iskolában egyszer lerajzoltam, ahogyan a tűzhelyen fő az ebéd, és a fazékból gomolyog a gőz. Ezért külön dicséretet kaptam a tanító nénitől, hogy milyen jó kis gőzt rajzoltam. Erre nagyon büszke voltam. (Nevet.) Mindig boldogan rajzoltam. 

Az interjú folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2026. áprilisi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.