„Ráébredtem, hogy meg kell élnünk a pusztaságot, mielőtt küldetést kapunk”

Honnan fakad a szociális érzékenysége, az együttérzés a periférián élőkkel?  

Édesapám vidéken volt körzeti orvos, édesanyám mellette dolgozott asszisztensként. Együtt volt a rendelő a családi házzal, és bárki jöhetett hozzájuk, mindig nyitva állt az ajtó. Karácsonykor és húsvétkor anyukám csomagokat készített, amiket a testvéreimmel elvittünk a szegényeknek.  

Amikor édesapámhoz becsöngettek pénzt vagy segítséget kérni, soha nem tagadta meg.  

Ez a fajta érzékenység a szüleim hagyatéka. Több mint tíz éve a Szent Egyed közösséggel szerdánként a hajléktalan barátaimhoz járunk. Ott értettem meg, hogy ez nemcsak érzés, hanem elköteleződés a társadalom peremén élők mellett. Ez az élmény megtanított arra, hogy milyen kevés elég a boldogsághoz.  

Ebből a találkozásból fakadt a vágy, hogy keressen más, hasonlóan nehéz sorsú embereket? 

Nem volt bennem vágy. Azt gondoltam, úgy élem le az életemet, hogy tanítok a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban, és járok a hajléktalan barátaimhoz, de egyre inkább azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen.  

Egy elit gimnázium a kihívásaival együtt a sikerek kiapadhatatlan forrása lehet. Mi hiányzott mégis? 

A mai napig hálás vagyok, hiszen a gimnáziumban tehetséges diákjaim voltak, akik országos versenyeket nyertek, tehát nem mondhatom sikertelennek a pályámat. Emlékszem, az évenkénti minőségértékelésben mindig szerepelt az a kérdés, hogy mire vagyok büszke. Rendszeresen azt írtam, hogy nem büszke, hanem hálás vagyok. Épp a hajléktalan barátaim között született meg bennem, hogy mennyire hálás lehetek a családomért, a tanítványaimért. Ez a hála hívta elő bennem öntudatlanul is a kötelezettséget: nem lubickolhatok az elégedettségben vagy a dicsfényben, hanem tennem is kell valamit. Nyaranta a szemlélődő csöndes lelkigyakorlatokon azt kértem az Úrtól, hogy mutassa meg, hol van a helyem. Négy évvel ezelőtt ráébredtem, hogy meg kell élnünk a pusztaságot, mielőtt küldetést kapunk, ezért elhagytam a Szent Imrét.  

Semmit sem tartottam meg a múltamból, mindent felégettem magam mögött. Sírtam, mert el kellett gyászolnom a gimnáziumban töltött huszonhét évemet, és ebben az elengedésben meghallottam, hogy hová menjek.  

Elkezdtem a börtönben tanítani, és akkor tudatosult bennem, hogy tizenhét-tizennyolc éves koromban, amikor kerestem az utamat, ott nyitottam ki a Szentírást, ahol Jézus ezt olvassa a zsinagógában: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak”. Hosszú évtizedeken át szimbolikusan értelmeztem ezt, és imádkoztam a függőségben élőkért, mivel akkor még nem gondoltam, hogy valamikor tényleg a börtönben fogok tanítani.  

A családja mit szólt ahhoz, hogy feladta a biztonságot jelentő munkahelyét? 

Csak nézték, hogy mi történik. Nem mondom, hogy lelkesedtek az örömtől, különösen az egyik fiam, ő nagyon megijedt. Féltettek, mégis támogattak, és bizalmat szavaztak nekem.  

Nem félt egyedül belépni a börtön ajtaján?

Attól kezdve, hogy a hívást megkaptam, olyan bizonyosság és biztonság költözött a szívembe, hogy eszembe sem jutott félni. Emlékszem, az első nap néhány percig tartott az izgalom, és attól kezdve azt éltem meg, hogy a helyemen vagyok. 

Mit érdemes tanítani a fogvatartottaknak?

Az első pillanattól megéreztem, hogy elsősorban nem tudást kell átadnom. Amikor készülök, a szöveg szívét igyekszem megtalálni. A hatodikosokkal most veszem a Toldit. Gyönyörű, amikor Miklós a nádasban megéli az elveszettséget, a kiúttalanságot, az otthontalanságot. 

Ezzel az érzésvilággal a fogvatartottak is tudnak azonosulni. 

Amikor a barokkot tanítom, a jó és a rossz küzdelmét helyezem a középpontba, és beviszem nekik Röhrig Géza Sztereó című versét, amelyben az ördög és az angyal duruzsol. Ők is szívesen megfogalmazzák a belső küzdelmeiket, így személyessé válnak az irodalmi művek.

Gondolom, sivárabb a környezet és szegényesebb az eszköztár, mint egy budai gimnáziumban…

A tankönyveket különböző iskolákból szedtem össze. Az van, amit beviszek magammal, beleértve a tapasztalatomat, a tudást, a rájuk hangolódást. Szoktam nekik énekelni, szavalni. Sokan év közben mennek egy másik börtönbe, vagy érkeznek az osztályba, és nem tudhatom, hogy hány órát töltenek velem, éppen ezért minden óra fontossá válik. Itt és most igyekszem megéreztetni velük az emberségüket, a méltóságukat.

Bizalommal és megértéssel fordul feléjük. Ők is képesek így viszonyulni egymáshoz? 

Ez izgalmas kérdés, mert az a célom, hogy ne csak megnyíljanak, hanem figyeljenek egymásra. Tanultam erőszakmentes kommunikációt, és ezt a mai napig tanítom, a börtönben is. Különböző zárkákban vannak, tehát nem ismerik egymást. El kell telnie néhány hónapnak, amíg valamilyen szinten kapcsolódni tudnak egymáshoz. Itt nem arról van szó, hogy elmesélik az élettörténetüket, hanem elmondják a véleményüket. 

Mennyire lehet ezeket a felnőtt férfiakat féken tartani? Megadják a tiszteletet? 

Érzékelik, hogy maximálisan tiszteletben tartom, és emberi méltóságukban szólítom meg őket, ezért ugyanezt kapom én is. Egyetlen egyszer sem tapasztaltam tiszteletlenséget. 

Jelenleg a Kozma utcában tanítok, ott húszan férnek el az osztályteremben, de a váci börtönben negyven férfi ült velem szemben, ami egyedüli nőként kihívás, mégis olyan bizalmi légkör alakult ki, hogy egy pillanatig sem féltem. 

Ha netán valaki elveszítené a mértéket, akkor figyelmeztetik egymást. A fegyelmezés olyan szempontból szükséges, hogy akik ismerik egymást régebbről, és egy osztályba kerülnek, beszélgetni szeretnének. Akkor rájuk szólok, de volt, amikor öt percet kaptak a beszélgetésre, és utána folytattuk az órát. 

Milyen következménye lehet a fegyelmezetlen viselkedésnek?

Ha valakivel komoly problémám adódna az órán, akkor eltiltanák őt a tanulástól, és megvonnák tőle a havi húszezer forintot, amely a tanulásért jár. Meglehetősen nagy a tétje a tiszteletlen magaviseletnek, de ez eddig nem fordult elő. Elég egy mondat, és bocsánatot kérnek, ha túllépték volna a határokat.

A keretek lehetőséget adnak az egyéni, személyes beszélgetésekre? 

Ha kikívánkozik belőlük valami, akkor meghallgatom őket, és néhány mondatban reflektálok. Mondják, hogy jaj, tanárnő, most nem tudok odafigyelni, mert nagy gondok vannak a családomban, vagy meghalt a közvetlen hozzátartozójuk. Személyes és hosszú beszélgetésre, ami lelkigondozói vagy nevelői feladat volna, nincs lehetőség, mert óra után visszaviszik őket a zárkájukba.

Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy ne vegye magára a másik terhét, ugyanakkor ki tudja fejezni a jó szándékát, együttérzését?

Ilyen szempontból fontos előiskola volt a hajléktalan szolgálat, mert ott minden héten szembesülünk azzal, hogy nem tudjuk őket kiemelni. A találkozás pillanatában viszont figyelmet, szeretetet adhatok nekik. Ugyanezt élem meg a börtönben is. Igen, volt, hogy elsírtam magam, mert annyira megérintett valamelyikük sorsa. Az egyik fogvatartottnak a Covid alatt meghalt a tízéves gyereke. A Bibliát tanítottam, és felmerült a kérdés, hogy hogyan bízhatna Istenben, ha ezt tette vele. Az óra utáni vasárnapi szentmisén kaptunk egy brosúrát a lelki adoptálásról. Átsuhant bennem, hogy ezt beviszem a börtönbe. Az óra elején, amíg a többiek gyülekeztek, odaadtam a fogvatartottnak a lapot, és mondtam, hogy nekem az ima már sokat segített, próbálja meg, hátha működik. 

Két-három hét múlva megköszönte, mert könnyebbé vált a lelke. Elmondta, hogy esténként bedugja a fülét, nehogy zavarja a kinti zaj, és imádkozik. 

A gimnáziumban fogalmazódott meg bennem, de most is úgy gondolom, hogy Istenhez szeretném szeretni a tanítványaimat. Mindennap két és fél órát utazom, addig is imádkozom értük. Nem én hordozom a terheiket, hanem az imában Isten elé helyezem őket. Húsz éve a Verbum Dei Missziós Család tagja vagyok, ők is imádkoznak értem és a fogvatartottakért. Ez sokat jelent nekem.

A munka megterheltségét mivel sikerül feloldania a szabadidejében? 

Azt szoktam mondani, hogy nekem a munkám a hobbim. A börtön mellett vannak más munkáim is, amiket szintén hobbiként élek meg. A Magyar Katolikus Rádióban két műsort szerkesztek és vezetek, a Bartók Rádióban kulturális interjúkat készítek, januártól a Szemlélek blogon írok a börtönös élményeimről, és a Sapientián szintén irodalmat tanítok a művészet­terápiás képzésben. Emellett színházba, moziba járok, kirándulok, és sokat vagyok együtt a családommal.

Ha visszamehetne az időben, akkor is ugyanezt az utat járná végig?

Mindannyiunk hivatása hagyni, hogy Isten a képmására formáljon bennünket. Ebben a közös hivatásban én ahhoz kaptam talentumot, hogy tanár legyek, ami számomra nagy ajándék. Ma sem választanék mást. Biztosan vannak olyan helyzetek, ahol ma másképp mérlegelnék, de el tudom fogadni a múltbeli döntéseimet. 

Ezek szerint elégedett az életével?

Inkább úgy mondanám, hogy boldog ember vagyok. A boldogság nekem nem életcél, hanem ajándék. Hálás vagyok, mert mindent megkaptam, amit fontosnak tartottam, sőt még azt is, amit meg sem fogalmaztam vágyként. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. áprilisi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.