Nem a leghangosabb a társulat motorja, hanem az, aki hidakat épít az emberek között

Mi a legfontosabb emberi tulajdonság, ami egy társulat motorjává tehet valakit?

Bakonyi Csilla: Szerintem a legfontosabb a figyelem. Az a fajta jelenlét, amikor valóban meghalljuk és meglátjuk egymást. Egy társulat motorja nem az, aki a leghangosabb, hanem aki képes hidat építeni az emberek között.

Sodró Eliza: Az, hogy egy színész egy közösség részeként jól tudjon működni, szerintem fontosabb, mint hogy az illető jó színész-e. Nekem mindig az volt a legalapvetőbb törekvésem, hogy jól érezzem magam abban a közösségben, amelyikhez tartozom, és hogy a közösség is elfogadjon engem tagjának. Hogy ehhez milyen emberi tulajdonságok kellenek, az szerintem közösségenként változó… Általánosságban biztosan fontos az alkalmazkodókészség, az empátia, az, hogy az ember észrevegye, mire van szüksége a társainak – arra, hogy megkérdezze, mi a baj, vagy éppen arra, hogy békén hagyja őket. Talán a figyelemre való képesség a legfontosabb. 

És az, hogy időnként tudatosítsuk magunkban, hogy ez nem egy verseny. Hogy nem egymás ellen játszunk, hanem egymásért és együtt, egy közös célért; mindig az adott előadásért. A színház csapatjáték. 

Az pedig a legjobb, ha nem egyetlen ember viszi a vállán a közösség működtetésének terhét, hanem mindenki törekszik arra, hogy jó legyen együtt élni és alkotni.

Csathó Norbert: Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne hangozzon nagyképűnek, ezért inkább megfordítom a kérdést. Szerintem a lelkesedés és a motiváció nagyon fontos egy társulaton belül – az a fajta energia, ami másokra is átragad, és berántja őket a munkába. Ez lehet a kitartás, a szorgalom, vagy akár a pozitív hozzáállás, ami képes átbillenteni egy mélyponton lévő próbafolyamatot is. Egy empatikus mondat vagy egy támogató gesztus is rengeteget számít. Úgy gondolom, a színésznek van egy különleges „fegyvere”: több csatornán képes eljutni az emberekhez. Ha segíthet, ezt a lehetőséget kötelessége is kihasználni – hiszen egyetlen mondata nagyon sok emberhez elérhet.

Kép

Csathó Norbert – Fotó: Hartyányi Norbert/PKÜ

A pályátok során melyik szerep vagy alkotói élmény volt az, ami a legmélyebben formálta a színházról alkotott gondolkodásotokat?

Bakonyi Csilla: Tudom, hogy a kérdés nem kifejezetten erre vonatkozik, de az anya „szerep”. Olyan fokú koncentrációt igényelt balanszban tartani a gyerekeim nevelését a szakmai életemmel, hogy lepergett minden feleslegesség. Nem tudom a szakmai életemet definiálni enélkül, és nem is akarom. Így lett teljes. 

Sodró Eliza: Azt hiszem az a legmeghatározóbb, amikor 12 éves koromban egy akkor frissen végzett rendező lány, Csáki Csilla meg kellett rendezze a Mondják meg Zsófikának című Szabó Magda-regényt, és ennek ürügyén megalakult egy kis 7–8 fős „velemkorú” lányokból álló társaság, akik próbáknak álcázott izgalmas kalandok alatt megtanultak „színházul gondolkodni” és együtt játszani. Nekem az volt a forrás.

Annak az élménynek az esszenciáját keresem azóta is minden próbafolyamatban és minden találkozásban. Amikor megtalálom egy partnerben, egy rendezőben, egy darabban vagy szerepben, akkor abból rendszerint valami különleges születik. 

Amikor pedig nem, akkor tudom, hogy valami belső sandaság letérített a helyes útról. Azt keservesen megkeresem és kioperálom magamból. Azóta persze sok idő eltelt, és annyi inspiráló hatás ért, hogy igazságtalan volna bármit is kiemelni közülük. A tapasztalatok egymásra épülnek. Minden munka tartogat valami tanulnivalót. A Radnótiban most már tizedik éve, hogy „otthon vagyok”, és az, hogy a kollégáim jelöltek erre a díjra, hatalmas öröm számomra, és mélyen megtisztelő.

Csathó Norbert: Az első igazán meghatározó élményem 2016-ban volt, amikor a Hamletben játszottam a színészkirálynőt. Shakespeare korában minden szerepet férfiak játszottak, így mi is így közelítettük meg. Az egyik jelenetben egy kedves kollégámmal hosszú, szerelmes jelenetet kellett eljátszanunk. Ez könnyen elsülhetett volna rosszul: két férfi, egyik nőnek öltözve, kedves szavakat suttogva… Féltem tőle, de elhatároztam, hogy őszintén, komolyan, minden energiámat beleadva csinálom. Az első diákos előadáson természetesen volt pár másodpercnyi nevetés, de hamar elcsendesedett a nézőtér, és feszült figyelem kísérte a jelenetet. Óriási visszajelzés volt számomra: ha őszinték vagyunk, kitartóak és komolyan vesszük, amit csinálunk, működik a varázs. 

Ha ötszáz diákkal el tudom feledtetni, hogy fiú vagyok lánynak öltözve, és a végén tapsot kapunk, az bizonyítja, hogy a színházi varázslat nem humbug – létezik, csak bele kell tenni az őszinteséget.

Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznotok, miért álltok színpadra újra és újra, mi lenne az?

Bakonyi Csilla: Minden este esélyt kapok arra, hogy valakinek megváltoztassam a napját.

Kép

Bakonyi Csilla – Fotó: Csiki Vivien/PKÜ

Sodró Eliza: A szerepeimben való kutatás izgat: hogyan tudok kapcsolódni egy történethez és megtalálni az utat a szerephez. Aztán pedig az, hogyan tudom eljuttatni a közönséghez azt, amit a próbákon felfedeztünk.

Csathó Norbert: Azt szokták mondani, hogy ezt csak szerelemből lehet csinálni. Én inkább úgy mondom: Csathó Norbert vagyok, és függök a színpadtól. Jó érzés színésznek lenni, hatni az emberekre, meghallani a csöndjeiket vagy a nevetésüket. Ez akkora dopping, és olyan energiákat szabadít fel, hogy könnyen függővé teszi az embert. Ha nincs, nagyon hiányzik. Ez hajt: újra kapcsolatba lépni a színpaddal és a nézőkkel – ilyenkor érzem, hogy kapok levegőt.

Mi ad nektek erőt és inspirációt a mindennapi színházi munkában, akár egy nehezebb időszakban is?

Bakonyi Csilla: A cél. Minden próbafolyamatnak a vége egy bemutató, ugye. Az szent és sérthetetlen olyan értelemben, hogy annak ha törik, ha szakad, létre kell jönnie. Ebben a relációban teljesen mellékes, hogy milyen állapotban vagyok. 

Ha pedig nehezebb időszakon megyek át, kicsit közhely, de a színház terápia tud lenni az alkotónak is.  

Sodró Eliza: Ez hivatás, nem pusztán munka. A színészetet szerelemből választja az ember – (bár ezzel sajnos néhány munkáltató csúnyán visszaél, amikor úgy gondolja, hogy „az elvégzett munka öröme” és a „nézők szeretete” Magyarországon elfogadott fizetőeszköz…). A nehéz időszakokon az segít át, hogy még mindig szenvedélyesen szeretem ezt a szakmát, és újra meg újra rábukkanok valami felfedeznivalóra.

Csathó Norbert: Mindenképpen a kollégáim és a feleségem. Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert fantasztikus kollégáim vannak. Igazi társulat, ahol nincs olyan helyzet, amit ne tudnánk együtt megoldani. A feleségem pedig pontosan érzi, mikor kell békén hagyni, mikor kell egy támogató mondat vagy csak egy ölelés. Ugyanezt kapom a kollégáimtól is. Ez több mint motiváció: ez egy otthon, ahol ismerjük egymást, és jó együtt lenni.

Van valamilyen kis szertartás vagy babona, amit előadás előtt mindig megcsináltok?

Bakonyi Csilla: Nincs egy bizonyos és jellegzetes szeánszom. Minden előadásnak más és más rituáléja alakul ki a főpróbahét alatt. Ezekre viszont figyelek, szeretem, ha megvannak a biztos pontok a színpadra lépés előtti készülődésben. 

Sodró Eliza: Most három előadásom van, amik előtt mindig imádkozom: a Kizárólag az utókor számára és a Bármi lehetséges esetében konkrét személyhez – előbbinél Janikovszky Évához, utóbbinál nagymamámhoz fordulok –, a Hullámtörés előtt pedig stílusosan a Jóistenhez. Ezek nagy falatok, ahol jól jön némi felső támogatás. A Darázs előtt mindig meghallgatom az első felvonást a függöny mögött állva, hogy felvegyem a fonalat. Aztán van néhány olyan előadásom, ahol még a főpróbahéten alakult ki valami dilim, és azt mindig megcsinálom: a Futótűz előtt például granulátumból kirakok egy pálcikakislányt. A 3télnél mindig bejelölöm az oszlopon, hogy ma milyen energiaszinten kell bemenni, A Tíz előtt pedig megsimogatom Baki Dani vállát, mert szerencsét hoz… 

Kép

Sodró Eliza – Fotó: Csiki Vivien/PKÜ

Csathó Norbert: 

Nem tudom, nevezhető-e szertartásnak, de mindig ugyanakkor öltözöm át, ugyanakkor iszom meg a kávém, ugyanakkor írok a feleségemnek, hogy kezdünk, és ugyanakkor teszem le a telefont. 

Ha ez a ritmus valami miatt felborul, rossz érzésem támad, mintha emiatt nem sikerülne jól az előadás. Ha megcsúszom, jön egy kis remegés, feszültség – ezért igyekszem mindig tartani ezt a rendet.

Ha most egyetlen gondolatot, útravalót kellene átadnotok a fiatal pályakezdőknek, mi lenne az?

Bakonyi Csilla: A saját belső hangjukat sose engedjék elnémítani.

Sodró Eliza: Hogy vigyázzatok egymásra! 

Csathó Norbert: Bízzon magában és az ösztöneiben. Ha az ösztönt beengedjük a színpadra, átszűrjük magunkon és a karakterre irányítjuk, nagyon sok mindent megold. Nekem sokáig gátat jelentett, hogy nem tartottam elég jónak az ötleteimet, nem voltam elég magabiztos, ezért mindig vártam, hogy a rendező mondja meg, jobbra vagy balra menjek. Azt tanácsolom: higgyék el, hogy amit gondolnak vagy szeretnének csinálni, az jó.

Melyik művész részesüljön idén az elismerésben? A döntés a te kezedben is van, szavazz szeptember 4-éig!
A Kaszás Attila-díjat 2008-ban alapították, és rendkívüli elismertséget vívott ki magának az évek során. A díj a magyar nyelven játszó színművészek szakmai és emberi elismerésén túl Kaszás Attila színművész szellemi hagyatékának ápolását is szolgálja, hiszen a fiatalon elhunyt színész mindig komoly szerepet vállalt azon társulatok közösséggé formálásában, ahol dolgozott.
A díjátadóra szeptember 9-én, az Országos Színházi Évadnyitó keretében kerül sor a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban.