A kamasz, a rossz jegy és az anya 

Gyereket nevelni az élet legértelmesebb dolga. El sem tudom képzelni, milyen állapotban lennék gyerekek nélkül 45 éves, öregedő nőként, de hogy mindez cseppet sem könnyű mutatvány, azt már 2004 decembere óta tudom; ekkor született meg első kisbabám, majd sorra utána a többi három. A nonstop fizikai helytállás, a síró, kúszó, mászó, botladozó, örökké éhes és szomjas, beteg vagy csak épp unalomból hisztiző kicsik kimenekítése a rosszkedv, az elesés, az éhezés, a szomjazás vagy a láz karmai közül próbára teszik az ember lányát, aki huszon-sok éven keresztül élte a mamahotelben elkényeztetett leányéletét.  

Mindez kisiskolás korra elmúlik: az állandó készenlét okozta ráncok már-már simulni kezdenek, a munkahelyek is visszavárnak, személyes kiteljesedésünk reményét csillogtatva felénk. 

Minden „szuper”, hisz a szomszéd néni is megmondta, hogy „a gyerekek már nagyok”, így anyának sem lehet immár egy szava sem… 

A kiegyensúlyozottság és a békés családi idill helyett ezen a ponton – amikor már nem kell altatgatni, kiskanállal etetni, a lépcsőről leeséstől óvni csöppségünket – szinte észre sem veszik a szülők, és belép a család életébe a kis-, majd nagy- és a még nagyobb kamaszkor… Ez az a pont, ahol a gyermekünkkel közös fizikai jelenlétért immár harcolni kell, amikor elérkezik az anyai szellem és lélek erőpróbája. Különösen így van ez egy perfekcionista anya esetében, aki azt szeretné, ha gyermekei tizenéves korukra – a beléjük fektetett példás igyekezet eredményeként – szilárd erkölcsű, megbízható, okos és boldog gyerekek lennének. De mit is tehet, ha mindezek helyett (na jó, mellett…) szembesül végtelenül rendetlen, szemtelen, együttműködésre nehezen rávehető, orra alatt cinikus beszólásokat kaffogó gyermekeivel, akik ráadásul tanulni is lusták és rossz jegyeket (is) hoznak? 

Azt már tudom, hogy a kisgyermekkor időszakát miként lehet túlélni: egyszerűen élvezni kell(ene) minden báját, az illékony babaillatot és a gügyögő, ártatlan apróság gyorsan múló jelenlétét, amit persze csak utólag tudok ilyen szépen megfogalmazni. De hogy a végtelenbe nyúló kamaszkorral mit lehet kezdeni, az már nehezebb dió. 

A zárt ajtók mögötti incidensek, napi szülő-gyerek párharcok mellett az egyik legfájdalmasabb pillanat, amikor kiderül, hogy szemünk fényének hozzáállása a világ dolgaihoz nemcsak itthon kifogásolható, de az iskolai osztályzatok tükrében sem mutat mást.  

Ezen a ponton a „majd csak túlleszünk ezen az időszakon is” belső biztatása megbicsaklik, hiszen immár rólunk is, családunk fiaskójáról, nevelésünk tökéletlenségéről is tanúskodik a szikár rossz jegy. Itt kéne okosnak és bölcsnek lenni, és letenni azokat a terheket, amelyeknek a cipelése nem vezet sehova: megszabadulni a bűntudattól („Nem felelhetek a gyerekeim minden botlásáért...”) és látni, hogy meddig is tart a saját hatótávolságom („Nem tudok a gyerekek helyett tanulni…”). Itt kellene megtalálni a helyes szavakat is, hogy motiválhassam alapból motiválatlan kamaszomat. (Nem azt kéne mondanom, hogy „szégyent hozol a fejünkre…”). 

Egy szó, mint száz: anyaként is fel kéne nőni a kamaszok bukdácsolásaihoz, és minden nehézség ellenére egy okos „húzd meg, ereszd meg” araszolgatással segíteni kéne csemetéinket a hormonális átalakulás és személyes útkeresés zavaros világában. 

Lehet, hogy egyszerűen csak fel kéne idézni magunkban kamaszkori énünket, és – ha már úgysem alszunk – szakadatlanul imádkozni azért, hogy ezt az életszakaszt is épségben túléljék!