Így élünk mi: a házasságunk nagyvonalú önzőség

Sokat hallhattunk a házasságról mint társadalmilag kiemelt szerepű kapcsolatról, mint egészségvédő faktorról vagy mint a gyerekek nevelésének ideális közegéről. Ezek mind igaz és szép dolgok, de pusztán tervezőasztalon, a legjobb szándékok mellett sem borítékolható a jó házasság létrejötte.

Mások életéről nehéz mit mondani, nem láthatunk bele még a hozzánk legközelebb állók házasságának rejtelmeibe sem, töredékes minden kép és elképzelés, amit egy-egy kapcsolatról alkothatunk – tűnjön bár az mesebelien kereknek vagy megejtően ziláltnak.

Mert ahány házasság, annyi történet. Én a sajátomról szeretnék írni.

Nyáron lesz tizenhat éve, hogy egy eldugott falucskában, rapid gyorsasággal, Cseh Tamás éneke mellett a törvény előtt, majd két napra rá kedves református templomomban a Jóisten előtt is összekötöttük az életünket. Törtfehér ruhám volt, amit ki is kellett ereszteni e napra, mert már helyet követelt magának első kisfiúnk. Visszapörgetve emlékeimet, a házasságunk valójában nem is ekkor, hanem már korábban megköttetett. Egy nagy, sok mindent (korábbi párkapcsolatokat) leromboló, de biztos alapot vető szerelem sodort bennünket egymás felé. Egyébként óvatos és konzervatív környezetünk sem tudott mit kezdeni ezzel az elemi erővel – megadóan fejet hajtottak hát az elkerülhetetlen előtt.

Ez a kezdet saját életemben egy fontos tanulsággal szolgált: nem mindig az ész hangja az, amit meg kell hallani – vannak pillanatok, amikor rá lehet hagyatkozni a Gondviselésre (vagy ha úgy jobban tetszik, a sorsra), s a szerelem megfejthetetlenül adja mindehhez az erőt. A házassághoz „ész-veszejtő” bátorság kell.

A kapcsolatunkat a mai napig a megtermékenyítő együttlét jellemzi. Ez nemcsak a gyerekek számában (Istennek hála, ma már hatan ülhetjük körbe az ebédlőasztalt), de mindabban az alkotó folyamatban is megnyilvánul, ami az életünket jellemzi: legyen ez egy ház átalakításának mikéntje, egy munkahelyi probléma megbeszélése vagy a gyerekneveléssel kapcsolatos szülői tusakodás. Jó tudni, hogy Vele minden megbeszélhető, és nem volt még olyan, hogy valami hosszan lezáratlanul, reménytelenül a szőnyeg alá söpörve maradt volna mögöttünk.

Ha az életünk nem is mindig felhőtlen idill, megnyugtató annak a bizonyosságában élni, hogy egy kis egymásra szánt minőségi idő, egy jó vita (fura, de veszekedni nemigen szoktunk) vagy egy jól időzített poén mindig helyrebillenti a harmóniát.

Apa és anya lettünk, ami bőségesen belezavarhatna a kettőnk közötti férfi–nő képletbe, de új szerepeink mellett is sikerült megőrizni egymás szemében egymást másnak. Elemezve ezt a korántsem egyszerű kérdést talán azért is lehetséges mindez, mert Ő hordozza a klasszikus férfitulajdonságokat, én pedig nőként viselkedem. Ez nem elsősorban azt jelenti, hogy a férjem szereli össze az ikeás bútort, én meg csak fakanalat fogok a kezembe – sokkalta inkább kettőnk láthatatlan „násztáncában" érhető tetten.

Ő udvarol – én fogadom. Én tisztelem – ő elfogadja. Nem tudom érthető-e anélkül, hogy félreérthető legyen?

Száz szónak is egy a vége: jó együtt lenni, akár egy hétvégi bevásárlás, egy ebéd utáni ejtőzés vagy egy hétköznap reggeli nagycsaládos bolondokháza adja a keretet mindehhez. Hozunk egymásért áldozatokat is, amelyek közben valahogy mégsem azok: hiszen egy jó kapcsolat kamatostul adja vissza a beléfektetett apró lemondásokat.

A házasságom a legnagyvonalúbb önzőség, ami valaha megesett velem.