Igaz történet egy nemi erőszakról és a traumafeldolgozás útjáról

Nemcsak az emlékeidet kölcsönözted a könyv főszereplőjének, hanem a keresztnevedet is, ráadásul bravúrosan összekapcsoltad a Viola nevet a nemi erőszakkal, amikor a Violencia címet adtad önéletrajzi regényednek.

A történetben előkerülnek a Viola név különböző jelentései és olyan mellékszereplők, akiket szintén Violának hívnak, vagyis egy komplex szimbólumrendszert alkot a regény folyamán, ezért veszteség lett volna kihúzni alóla a főszereplő nevét. A cím írás közben bukkant fel, és ebben minden benne van, ez az eszenciája a történetnek. 

A regényed megjelenése előtt naplót vezettél. Régebb óta használtad ezt a műfajt az események rögzítésére, vagy akkor jutott szerephez, amikor a kimondhatatlan kikívánkozott belőled? 

A naplóírás természetes kifejezési mód volt számomra tizenhárom éves korom óta. A könyv egyik jelenetében a főszereplő megpróbál visszaemlékezni, és segítségül hívja a naplóját. Először nehezére esik kinyitni, mert fél szembenézni azzal, amit abban az állapotában le mert írni, ugyanakkor a napló fontos segítség a feldolgozáshoz.

El fogom felejteni, el kell felejteni, mantrázza a regény központi alakja, és éveken át elnyomja magában a múlt fájó darabját. A valóságban is ennyi idő telt el?

A hét év mesebelinek tűnhet, mégis valóságos szám. A főszereplő eleinte arra sem emlékszik pontosan, hogy hány éve történt az eset. Hosszú hetek munkája, amíg szembesül vele a naplóbejegyzésből, és lassú, küzdelmes út maga a feldolgozás; a hét év után még legalább két-három évig tart.

Hogyan bírtál élni a mindennapokban ezzel a tudattal éveken át, miközben mindent magadban tartottál?

Így fogalmaztam meg a könyvemben: „egy kész alvó vulkán voltam ebben az időszakban”.  A hét év alatt is ott volt a mélyben a fájdalom, és bizonyos életesemények előhívták. 

Váratlan helyzetekben a feldolgozatlan trauma kitör, mint az alvó vulkán, és a környezet meglepődik a heves reakción. 

Volt olyan megrázó színházi élményem, ami a témát nagyon explicit módon jelenítette meg. Ez egy poszttraumás reakció, de egészen más egy erőszakjelenetre úgy reagálni, ha elnyomom, és más, ha dolgozom vele. Ha nyakig ülnék a traumafeldolgozás folyamatában, nem tudnék erről sírás nélkül beszélni, de most már nyugodt hangnemben is megy.

Senki sem volt a környezetedben, akivel megoszthattad volna? 

Nem igazán. A könyv Violája az elején kísérletet tesz, hogy beszéljen erről a testvérével és a barátnőivel, de a próbálkozások hamar elhalnak, mert tanácstalan, látszólag közönyös reakciókat kap, amelyek a csendet erősítik benne. A való életben is így volt. 

Milyen reakcióra vágytál?

21 évesen, poszttraumatikus állapotban nem tudtam, mit várjak. Nincs bennem harag vagy vád emiatt, mert az út, amin keresztülmentem, megértette velem, hogy az emberek nem rosszindulatból reagálnak így, csak nincs tudásuk arról, mit mondjanak egy erőszaktörténetre. 

Mi a legfőbb oka annak, hogy olyan nehéz nyíltan beszélni egy efféle traumáról?

A szégyen mély, elemi szinten önti el az áldozatot, eleinte ezt a legnehezebb letenni. Ez egy nagyon durva betörés egy ember testi és lelki integritásába. Gisèle Pelicot francia hölgy, akin férje és más férfiak követtek el erőszakot, azt hangsúlyozza, hogy a szégyent annak kellene éreznie, aki a bűncselekményt elkövette. Egy rossz társadalmi berögződés miatt mégis sokan az áldozatot hibáztatják. Ha egy autóbaleset szemtanúivá válunk, nem kérdés, mit kell tennünk, hogyan segítsünk. A nemi erőszak esetében is segítségre lenne szükség, mert az áldozat legtöbbször nem képes magáért kiállni, cselekedni, rendőrségre és kórházba menni. 

Mivel a nemi erőszak rejtekben, titokban történik, és ritkán van szemtanúja, első reakcióként sokan megkérdőjelezik az áldozat állításait. 

Érzékenyítésre, nagyobb méretű szemléletváltásra lenne szükség, de talán az is előrevisz, ha beszélünk róla. 

Viola a regény harmadik részében elkezd nyomozni. Igazságot akar szolgáltatni?

A történet felelevenítése és elgyászolása után megjelenik egy erős haragérzet. Viola egy ideig mindenkire neheztel maga körül; a pszichológusa hívja fel a figyelmét, hogy csak arra haragudjon, akinek az kijár. Ekkor dönt úgy, hogy nyolc-kilenc év távlatából megpróbálja megtalálni az elkövetőt. Ám amikor visszatér Olaszországba, a tett színhelyére, nem egészen azt kapja, amit várt. Nem sikerül előkerítenie az elkövetőt, de a hellyel való szembenézés a feldolgozás katartikus pillanata lesz, ami váratlan és erős felszabadító erővel hat. Végül sajátos módon szolgáltat magának igazságot.

A terápia ezzel véget ér?

A traumafeldolgozás folyamata nem lineáris, hanem girbegurba és küzdelmes út. Ebben a történetben a felszabadító pillanat után még jön egy sötét és depressziós hullámvölgy, amit nem tudtam elhazudni a regényből, hiszen ez egy komplex folyamat. A cselekmény ezzel együtt kerek. A nemi erőszak traumáját javarészt fel lehet dolgozni kitartással, de sok mélyponttal is jár.  

Átélőként mit tanácsolsz azoknak, akik szembetalálják magukat egy hasonló esettel?

A történetben van egy önkritikus pont, amikor Viola a felgöngyölítés közben hall egy erőszaktörténetet, és nem tud rá mit mondani, mert teljesen lefagy. Ez jól mutatja, mi az általános reakció. Inkább úgy nézem a kérdést, hogy mit kellene kerülnünk ebben a helyzetben. Elsősorban az áldozathibáztatást, mert teljes bezárkózást eredményezhet. Ezzel párhuzamosan bíznunk kell az átélő szavában. 

Ha eljut arra a pontra, hogy megosztja a fájdalmát, azt nem jókedvében teszi, hiszen iszonyatos erőfeszítéssel jár. Ha megvan a bizalom, bátorítsuk arra, hogy kérjen szakmai segítséget. 

A történet főszereplője más célból fordul pszichológushoz, de jól működik a terápia, és feltárul a fő probléma. 

Az áldozat látszatra gyenge, ugyanakkor óriási bátorság ezt a személyes életeseményt a nyilvánosság elé tárni.

Írás közben időnként belegondoltam, hogy mi lesz, ha mindez megjelenik. A kendőzetlen jelenetek, a súlyos családi előzmények, a mellékszereplők, a barátnők elfordulása. Éreztem, hogy konfliktusokat generálhat a történet utóéletében, de ezek nélkül elhazudtam volna a lényeget, mivel hatással vannak a főszereplő tetteire, reakcióira. Az egész csomagot felvállaltam, de ezt nem is bátorságnak gondolom, inkább az igazságra törekvésnek.

Az áldozatszerep számodra mennyiben tűnik sorsszerűnek?

A könyv Violája úgy nőtt fel, hogy látta az anyját áldozatszerepben, a saját párkapcsolatában. Ez a minta beleivódott, ugyanakkor teljesen megjósolhatatlan, ki válik áldozattá, mert az erőszak bárkivel bármikor megtörténhet. Kicsit álomképben élünk, amikor azt gondoljuk, hogy a civilizált európai társadalom biztonságos hely, és velünk ilyesmi nem eshet meg. Azonban elég beleolvasni a hírekbe, és láthatjuk, hogy az elképzelt vagy vágyott civilizáltságunk valójában rettentően törékeny.

Kiírtad magadból, amit lehetett. Terápiás céllal, vagy van egy ezen túlmutató szándékod is?

A regényt elsősorban önmagamért írtam, tehát terápiás céllal, a saját gyógyulásomért. 

A nemi erőszak traumájának kapcsán mindenkinek kicsit más az egyéni története, de bizonyos stációk egyeznek, felismerhetőek, ezért mégiscsak remélem, hogy a kötet valamiféle mankót adhat azok kezébe, akik ugyanezt a kálváriát járják végig. Bízom abban, hogy egy ilyen részletességgel megírt feldolgozástörténet érzékenyebbé teheti az olvasót, hogy megértéssel és segítőkészen forduljon az áldozatok felé. A visszajelzések alapján úgy tűnik, hogy a könyv férfiakat és nőket, különböző korosztályokat és társadalmi rétegeket is képes megszólítani.