Húsvéthétfő: van egy hely, ahol örökké az Erzsi fia maradok

Aztán beköltöztünk a „városba”, az iskolát már ott kezdtem, de amikor csak tehettem, mentem vissza, el sem tudtam képzelni, hogy éppen a húsvétot hagyjam ki. Pontos koreográfia szerint zajlottak a hétfő délelőtti események. Miután ünneplőbe vágtuk magunkat és meglocsoltuk a keresztanyámat, indultunk a nagyszüleim házához, ahol az elmaradhatatlan húsvéti menü várt ránk: fonott kalács, vaj, főtt sonka, tojás, füstölt kolbász, torma, és egy csak az ünnepre készített finomság, a sárgatúró. 

Keveredtek a füstölt és sós ízek az édes, túrós-tojásos csodával, földöntúli ízorgiát teremtve. 

Ezek az ételek a mai napig etalonnak számítanak nálunk húsvétkor, a családi örökségem részeként tekintek rájuk. A traktálás során, miután dugig ettem magam, hiába próbáltam hárítani, nagyapám lapátkezének mutatóujját felemelve, mosolyogva csak annyit mondott: kisfiam, nincs olyan rakott szekér, amire ne férne még! Nem vitatkoztam vele, miképp nagyanyámmal sem, aki keresztanyámhoz hasonlóan abban az időben szokatlanul nagy locsolópénzt tett a zsebembe.

Rendje volt utána is a menetnek. Attilával, akivel úgy nőttünk fel, mint a testvérek, végigjártuk a rokonokat és a baráti családok sorát, idővel előre tudván, hol a legfinomabb az étel- és süteménykínálat, kinél bolondíthatunk magunk korabeli lányokat, és kamaszként – „csak meg ne mondd anyádnak” – ki kínál minket ínyünkre való itókával. 

A locsolópénzzel nem foglalkoztunk, tudtuk, hol mennyit kapunk, a hangsúly a frissen ondolált és dauerolt női frizurák beillatosításán és a faluban kialakult szokásrenden volt. Így Farkas néni sem maradt ki, aki egy vizespohárba bekészített aprópénzhalmazból előbányászott egyforintossal köszönte meg vizitálásunkat. Ahogy növögettem, városiasodtam, néhány helyen egyre többször hangzott el a kérdés a hátam mögött: ki ez a fiú? 

A válasz mindig az asszonyoktól jött: hát az Erzsi fia! Nem ismered meg?

Sok-sok év telt el azóta, a falusias környékből drága kertváros lett, és keresztanyáméktól is messze repített az élet. Néhány esztendeje a közösségi oldalon találtam rájuk, telefonon a beszélgetésünk úgy folytatódott, mintha sosem szakadt volna meg. Nekik még mindig Zolkó vagyok. Csak anyám szólít néha így. Ilyenkor tudom, vár még rám egy utazás az életben. Oda, ahol a sonka, tojás, kolbász mellé sárgatúró is kerül az asztalra. Ahol az Erzsi fia maradok, az örök gyerek.