Hová menjen oviba a gyerek?

Sok hűhó – semmiért?

Halljuk a rádióban, olvassuk az újságokban a megfelelő óvoda kiválasztásának szempontjait, megosztják velünk az ismerősök tapasztalataikat a környékbeli intézményekről. Hallunk jót és rosszat, elmegyünk a nyílt napokra, és legjobb tudásunk szerint mérlegelünk. Figyelembe vesszük az óvodák pedagógiai programját (persze az ismertetők szerint mindenhol a gyermek áll a középpontban, és játékosak a foglalkozások), a kert méretét (különösen mozgékony fiúgyermekeknél), a csoport nagyságát (főleg, ha félénk a csemete), hogy útba esik-e a munkahelyünk felé, vagy mennyire engedik be a szülőket a tevékenységekbe, illetve mennyire várják el a rendszeres aktív részvételt.

Aztán leadjuk a jelentkezést, és a kisvártatva érkező levélből megtudjuk: a választott intézménybe nem nyertük felvételt helyhiány miatt.

Dühösek vagyunk és fáradtak, vacillálunk a fellebbezés és a más intézménybe beadandó pótjelentkezés között.

Miért is kell az ovi?

Ekkor már sejtjük: az óvodába való beíratás nemcsak a gyerek, a szülő életében is mérföldkő. Való igaz, a kisgyerek az oviban új szerepet tanul: ezentúl már nem csupán a család szeme fénye, hanem óvodás gyerek – egy közösség önálló tagja, saját jogán. Itt tanul majd meg betagozódni egy csoportba, konfliktusokat megoldani, barátokat találni – s mindezt önnön erejéből, állandó szülői támogatás nélkül. Az óvodai csoport összetétele legalább olyan fontos, mint a pedagógusok személye, mert a gyerekközösség sok mindent maga szabályoz. A csoport tagjai elsajátítják a nagy társadalomba való beilleszkedés alapszabályait. A kis emberpalánták nemcsak önállóságot, de felelősséget is tanulnak önmagukért, saját tetteikért.

S hogy miért tanulságos a gyerek óvodába kerülése a szülők számára? Figyelmeztet felelősségünkre, ugyanakkor felszabadító is lehet.

Ha felismerjük, hogy minden faktort nem befolyásolhatunk, hogy tökéletes óvoda (ahogy valószínűleg iskola, lakókörnyezet, barátság stb.) nem létezik, az hozzásegíthet ahhoz a bölcsességhez, amikor megelégszünk az elfogadható megoldásokkal. Amelyekről nem ritkán utóbb kiderül, hogy valójában sokkal jobbak, mint a korábban hiába áhítottak.

Egyáltalán nem biztos, hogy a csillogó-villogó magánoviban jobb helye lenne a gyermekünknek, mint az önkormányzatiban, sőt, valószínű, hogy rosszabb, ha mi magunk nem vagyunk a teljesítményelvű nevelés, a korai versenyeztetés hívei.

A játszótéri párbeszédek hatására lehet, hogy megingunk, és felmerül bennünk, hogy utódunk végérvényesen lemarad, ha nem jut azokhoz a lehetőséghez, mint a kis Kevin, de a szívünk mélyén mindvégig tudjuk, hogy óvodás korban nem az a vesztes, akit nem cipelnek a hét minden napján valamilyen foglalkozásra, hanem az, akinek az ilyen kötött programok miatt nem jut ideje a szabad játékra.

Az óvodai közösség nemcsak a gyerekünkre, de ránk is hatással lesz. Nem telik bele néhány hét, és azon vesszük észre magunkat, hogy vadidegen emberek magánéletének, legbensőbb titkainak tudóivá lettünk. A beszoktatás ideje alatt megismert anyukák őszinte vallomásaiból, vagy egy-egy elejtett szavából (és az óvodai pletykákból) bepillantást nyerünk mások házasságába, saját szüleihez való viszonyába, munkahelyi problémáikba és még ezeregy olyan dologba, amelyeket „normál” körülmények között csak hosszabb barátság után szokás megosztani egymással. Ezek az információk adott esetben nagyon hasznosak: segítségükkel megérthetjük, miért rugdosódik Peti, és miért mosolyog olyan ritkán Dorka.

Fejlesztő óvoda – szülőknek

Nemcsak a gyerekek tanulnak meg beilleszkedni – nekünk is lehetőségünk nyílik arra, hogy a saját értékrendszerünktől eltérő, más szokásokat gyakorló családokkal megtaláljuk a közös hangot. A baráti családokkal közösen szervezett kirándulásokhoz képest több lehet az olyan helyzet, amikor döntenünk kell: alkalmazkodunk, vagy vállaljuk a többségtől való eltérést.

Eddig tőlünk függtek a szabályok, amelyek a gyermekünkre érvényesek voltak, de mostantól mások szabályai is betüremkednek az életünkbe. Hol lazítunk a hozzáállásunkon és hol ragaszkodunk az elveinkhez?

Az óvodások szülei önmaguk tükörképével találják szemben magukat. Sok óvónő mondja, hogy a beszoktatás, az egymástól való elválás egyes esetekben nehezebb az anyának, mint a gyereknek. Nem ritka, hogy a saját gyerekkori emlékképek törnek elő, és okoznak frusztrációt, félelmet a szülőben. Ő maga szorongó gyerek volt, ezért szeretné most megvédeni saját magzatát minden lehetséges veszélytől – akkor is, ha nevezett gyerek egészen más személyiség, és valójában nincs is szüksége arra, hogy a széltől is óvják.

Régi önmagunkkal találkozhatunk az első szülői értekezleten is. És más ismerős alakokkal: ismét ott a stréber, az örök lázadó, a hátsó padban pusmogó, a folyton késő, a szervező, a társaság közepe…  Ismét gyerekek vagyunk, papírral és tollal a kezünkben. És mire elkezdjük jegyzetelni az év jeles napjait és a szünetek idejét, elszáll minden félelmünk és kétségünk, tudjuk, megérkeztünk, minden a régi, minden a helyén van.

A legnagyobb lecke, hogy az életben nem minden kiszámítható, és nem minden tervezhető. Hiába járjuk végig a város összes óvodáját, és próbálunk a legkörültekintőbben dönteni, mindig maradnak olyan faktorok, amelyeket nem befolyásolhatunk. Lehet, hogy mégsem a tavasszal bemutatott pedagógus viszi majd a csoportot, mert közben kisbabája született, lehet, hogy remek, összetartó csapat alakul ki, de lehet, hogy valamilyen konfliktus vet majd árnyékot az öltöző hangulatára. Nem tudhatjuk előre, csak bízhatunk benne, hogy minden jól alakul.

A gyerekpszichológusok szerint a gyerekek megtalálják a csoporton belül azt, aki hasonló értékrendű családból jön. A sokgyerekes anyák szerint pedig a legjobb megoldás a legegyszerűbb megoldás.