Hosszú, hosszú altatás – Egy kisgyerekes anya esti kalandjai

„Meséltem, imádkoztunk, lekapcsoltam a lámpát, és aludtatok, nem altattalak benneteket órákon át” – így emlékszik vissza anyukám a gyerekkorunkra. Igaz, hogy nem ült az ágyunk mellett órákon át, de mi se aludtunk el varázsütésre. Testvéreimmel még sokszor beszélgettünk, nevetgéltünk. Anyukám gyakran felkiabált az alsó szintről: „Ne kaszinózzatok! Aludjatok!” Időnként fel is jött megkérdezni, ki nem hagyja aludni a többieket. Mind a négyen a fejünkre húztuk a takarót, és csak kuncogtunk. Ha sikerült megtalálnia a főkolompost — aki legtöbbször én voltam —, egy időre kiültette a szobaajtó elé, hogy hagyja aludni a testvéreit. Ha mindenki elcsöndesedett, a hangadó pedig megígérte, hogy nem zavarja többieket, visszamehetett.

Eltelt harminc év… és ugyanúgy a gyerekszoba ajtajában ülök esténként, de most nem bandavezérként. Évek óta nem hagyhatom el a szobát, amíg el nem alszanak a gyerekeim.

Ha csak egy pillanatra elmegyek, egyből jön a kérdés: „Mikor jössz vissza?” Azzal nem is lenne bajom, hogy ott kell maradnom, amíg nem alszanak. Elfogadom, hogy úgy szeretnek álomba szenderülni, hogy ott vagyok, de sajnos nálunk az altatás olykor egy-két óra hosszúságúra nyúlik, és eléggé kikezdi a türelmemet, főleg, amikor hullafáradt vagyok, vagy még dolgoznom kellene. Már az is megfordult a fejemben, hogy a gyerekkori kaszinózások miatt kaptam ezt a büntetést, de azért nem voltam ennyiszer renitens...

A bajok akkor kezdődtek, amikor a lányom középsős lett, és egyre kevésbé igényelte a délutáni alvást. Hétvégente el is hagytuk, de az óvodában nem volt opció, aludni kellett, és kész. Ennek az lett a következménye, hogy olyannyira kialudta magát délután, hogy este egyáltalán nem volt fáradt. Hiába tettük le időben, nem tudott elaludni este 10-11-ig, de másnap délutánra, mivel korán keltettük, újra fáradt lett, sokszor elsőként aludt el az oviban.

Próbáltuk mindenféle módszerrel megfordítani a dolgot, hogy délután ne aludjon, és majd este kidől, de sehogy sem sikerült.

Ebben az ördögi körben éltünk három évig. Nagycsoport végén nagyon kecsegtető lehetőségnek tűnt, hogy elmegy iskolába, nincs délutáni alvás, és este minden rendben lesz, de végül egyéb, fontosabb szempontokat figyelembe véve maradt még egy évet az óvodában. Második nagycsoport végén már nagyon vártuk az iskolát, férjemmel számoltuk a heteket, hogy újra hosszabb estéink legyenek kettesben. Csak egy valamivel, illetve valakivel nem számoltunk: az öccsével, aki akkor kezdte az ovit, amikor a nővére befejezte. Az idő előrehaladtával róla is hamar kiderült, hogy egy nagy délutáni alvás olyannyira keresztbe tesz neki, hogy este 8-kor még egyáltalán nem fáradt. Ennek folyamatosan hangot is ad: „Nem tudok elaludni, nem tudok elaludni, nem tudok elaludni” – ismétli öt percenként. Hiába adok neki tippeket: számold a bárányokat, gondold végig a napodat, koncentrálj a légzésedre, stb. – semmi nem jön be ilyenkor. A könnyű elalvást az is akadályozza, hogy három-négyéves korára kiváló beszélgető- és bulipartner lett belőle, aki este szívesen él még társasági életet a nővérével.

Az altatás „feladata” teljesen rám maradt az évek során, pedig időnként szívesen átadnám másnak. Férjem csak nagyon ritkán altat, egyrészt, mert sokszor nem ér haza addig, másrészt neki teljesen más elképzelései vannak róla – és abban nincs köszönet.

Kép

Kép: Freepik

Ő ugyanis azt gondolja, az altatás egyenlő a beszélgetéssel. Lefekszik a földre és beszélget velük, mesél a gyerekkoráról, majd egy idő után kiszól nekem, hogy inkább én altassam őket, mert neki nem akarnak aludni. Ha nem ő, akkor a gyerekek hívnak rövid időn belül, hogy gyere anya, mert apa alszik. Mindezek ellenére időként felajánlja, hogy majd ő elaltatja őket, és én nyugodtan csináljam a dolgom. Erre az előbb említettek miatt maximum tizenöt percem van.

Mesélek, imádkozunk, lekapcsolom a lámpát, jó éjszakát-puszit adok, és anyukámmal ellentétben nem hagyom el a szobát, csendben várom a csodát, hátha ma hamar elalszanak, és távozhatok. A csend csak néhány másodpercig tart, valahogy mindig ilyenkor ered meg a nyelvük, és mesélnek az aznapról. Délután még alig lehet kihúzni belőlük, mi történt velük, de este sorban jönnek elő a sztorik: mekkora gödröt ástak az óvodában, mit csináltak matekórán, hogyan törte el Zsófi a kezét, mit mondott Áron nagypapája, hogyan szólt vissza Peti az óvó néninek, kibe szerelmes Kinga, vagy valami eget rengető kérdést tesznek föl, amely nem várhat holnapig: „Hogyan kell csirkét kopasztani? Miért van most a világ másik végén reggel? Meg szabad-e ölelni a barátainkat a koronavírus alatt? Mit jelent az, hogy ne élj vissza a türelmemmel?” Igyekszem egy mondattal válaszolni, és lelkükre kötöm, hogy jegyezzék meg a kérdést, és holnap megbeszéljük… már el is telt félóra. Újra csönd lesz, egészen addig, amíg valaki szomjas nem lesz, vagy nem kell újra WC-re mennie, netalántán csuklik vagy szellent egyet. Ez utóbbiaknál hatalmas hahotázás tör ki, és újra beindul a traccsparti. Mire ismét csönd lesz, megint eltelik újabb félóra. Mindeközben küzdök az ellen, hogy ne aludjak el, vagy cikkeket olvasok a telefonomon, vagy könyvet a szobaajtóban a folyosói lámpa fényénél. Előfordult már, hogy egy regénnyel két nap alatt végeztem. Ezeken kívül még vasalni is kiválóan tudok a folyosón, lényeg, hogy fél szemmel lássanak.

Amikor úgy tűnik, mindenki alszik, megpróbálok kilopódzni. Még ha sikerül is elkerülnöm, hogy ne rúgjak bele a sötétben egy-egy földön heverő játékba, a lányom az esetek 70%-ban akkor is felriad és megkérdezi, hova megyek.

Ilyenkor azt mondom, fogat mosni, átöltözni, de mindjárt visszajövök. Olykor ez be is jön, és mire visszatérek, tényleg alszik. Ha nem, kezdődik az egész elölről.

Amikor már csak a szuszogásuk hallatszik, betakarom, megsimogatom őket, kilépek az ajtón, és az órára pillantok. Megint fél 10, pedig már 8 órakor ágyban voltak. Ma sem sikerült hamar elaltatnom őket, cserében sok mindent megtudtam a napjukról, érzéseikről. Nem baj, majd holnap.