Az újrakezdés művészete – Hogyan tovább a fájdalmas szakításélmény után?

Mire tanít a veszteség? 

Még amikor a legsúlyosabban ránk nehezedik is a fájdalom, a lelkünk mélyén tudjuk, hogy az élet folytatódik. Minden veszteségben ott van az átalakulás, formálódás lehetősége, vagyis „minden végben kezdet rejtezik”. 
A fájdalom, a gyász nagyon nehéz érzések, ugyanakkor arra nyitnak meg, hogy megismerjük lelkünk mélyebb rétegeit, és más, új módon találkozhassunk magunkkal. Önismeretre és a másik megismerésére kapunk meghívást. Ilyenkor szinte „akaratunk ellenére” kezd el formálódni a személyiségünk, érzékenyebbé, empatikusabbá válunk a saját megélt fájdalmunk révén. A fájdalom elold minket a „berögzült működésünktől”, szinte rá vagyunk kényszerítve, hogy változzunk, új utakat keressünk, új dolgokat tanuljunk meg. A szakítás utáni veszteségből csak akkor tudunk (jól) kijönni, ha jobban megértjük magunkat és a másikat is.

Mit is jelent a gyászmunka? 

Min kell keresztülmennie annak, aki épp egy fájdalmas szakítás után van? Természetesen ez mindenkinél egyedi, mégis vannak az útnak jól felismerhető szakaszai: a tagadás, a harag és sokféle nehéz érzelem, az alkudozás, a depresszió vagy szomorúság, míg lassan eljutunk az elfogadásig, sőt az új lendületig, azaz az újrakezdésig. 

A fájdalom elvezethet a lélek igazi mélységébe, és talán nehéz ebben ilyenkor hinnünk, de pont ebből a mélységből fakad maga az élet és az életöröm is. 

Minden vallás foglalkozik a szenvedés és a megújulás összefüggéseivel. A keresztény vallásban a szenvedés–halál–megváltás–feltámadás szavak szorosan összekapcsolódnak. Egyik sem értelmezhető igazán a másik nélkül. „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” – olvassuk János evangéliumában.

A csoport ereje

Sokszor előfordul, hogy a motiválatlan, fájdalmas állapotból nehezen mozdulunk ki. Éppen az ilyen élethelyzetben lehet nagy segítség a találkozás hasonló élményeket megélt sorstársakkal, a közösség, a csoport ereje. Vannak, akikkel pillanatok alatt hangot találunk, egyszerűen a közös élményanyag miatt, velük fél szavakból is értjük egymást. Másokra rácsodálkozunk, hogy máshogy látnak, élnek meg dolgokat, és idő kell, hogy megértsük egymást. De egy biztos: amit megosztunk a csoportban, azzal gazdagítjuk egymást. Hatalmas támogatást jelent, amikor meghallgatva és megértve érezzük magunkat. És ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy életsorsokat mesélünk el. 

Sokszor inkább élményszerű találkozásokat, mint amikor utazás közben olyan különleges útitársunk akad, akire évekig emlékezünk még. 

Akivel felvillanyozó volt a beszélgetés, és új perspektívát nyitott meg számunkra.

A kétkezi művészi alkotás megújít, felszabadít

Az is jó hatással lehet ránk, ha bátran kimozdulunk a komfortzónánkból, állunk elébe az új élményeknek, kihívásoknak. Olyasmibe kezdünk, amit még soha nem próbáltunk. Lehet ez sportolás, tánc, más fizikai vagy szellemi aktivitás. Sokan ilyenkor lépnek rá egy komoly önismereti útra. A kétkezi alkotás is olyan tevékenység, ami jótékony hatással van a lélekre, legyen az kézimunka, rajzolás, festés, szobrászkodás. 

Az alkotás, a művészet „hangja” megmozgatja a lelkünk mélyén lakozó különféle érzéseket, megérinti a tudattalan zegzugaiban megbújó fájdalmat és vágyakat, és annyit enged azokból felszínre, amennyinek itt van az ideje és helye, hogy találkozzunk vele. Nem tépi le a sebekről a tapaszt, és nem trappol az érzéseink közepébe, hanem óvatosan, érzékenyen enged utat és ad formát a bennünk kavargó érzéseknek, megélt élményeknek.

„Korunkban inkább a racionalitás és az anyagiasság van előtérben, aminek következtében az emberekben inkább a racionális és érzékelő funkció a kidolgozott és integrált a tudatos személyiséghez. Ezzel párhuzamosan háttérbe szorul az érző és intuitív funkció, fellazul a belső, szubjektív világgal a kapcsolat” – fogalmaz Antalfai Márta művészetterapeuta.

Megérkezni a saját, valódi érzésekhez

Nem is olyan rég mind a nőkre, mind a férfiakra jellemző volt szabadidőben az alkotás, ami elmélyült figyelmet igényelt. 

Ez lehetőséget teremtett pusztán a pihentető elidőzésre, de az élmények feldolgozására, a belső kérdések megválaszolására, folyamatok, döntések végiggondolására is. 

Ma sokan tapasztalják meg ugyanezt, amikor például azt mondják, a kötés az új jóga, és kifejezetten relaxációs céllal űzik.

Az alkotói folyamatban spontán módon jelennek meg olyan információk és jelzések a lélek mélyéről, amelyeknek sokszor nem is vagyunk tudatában, de később szemlélve fontos felismerésekhez juthatunk általuk. Lényeges, hogy folyamatról van szó, amelynek első szakasza az, hogy megérkezünk a saját érzéseinkhez – a nehéz érzésekhez is –, és megengedjük, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Az ehhez való eljutás teszi lehetővé a változást.

A minket körülvevő hangos világban azonban nehéz meghallani ezeket a finom jelzéseket, sokszor magunk is mindent megteszünk azért, hogy elnyomjuk őket. Ha viszont sikerül teret engednünk annak, hogy a legbelső rezdülések megnyilvánulhassanak, például elmélyült figyelemmel beleengedjük magunkat alkotói folyamatokba, „megkönnyebbülést, feloldódásélményt” idézhetünk elő, amint Jolande Jacobi magyar származású svájci pszichológus összegzi.

Nők elvonulása egy kis faluba

Ezek a célok és vágyak mozgattak minket, amikor olyan nőknek alkottunk programot, akik párkapcsolati törés után keresik a folytatás útját. 

A Balaton-felvidék egyik kis falujába hívjuk az érdeklődőket négynapos elvonulásra, ahol önismereti fókuszú, egyéni és csoportmunkával, alkotással dolgozzuk át a párkapcsolatban szerzett, fájdalmas szakítási élményt. Úgy lépünk be a nehézségben, krízisben rejlő lehetőségek terébe, mint inspirációs, önismereti, átalakító terepre. Azzal a meggyőződéssel, hogy valódi átalakítóereje van pusztán már annak is, ha kilépünk a megszokottból. És ez még csak az első lépés…