Amikor 28 év kimarad apa és fia életéből a szülők válása miatt – 2. rész

Egyáltalán nem tudtam, vajon milyen érzéseket, viselkedést vált majd ki az apámból az, hogy ennyi idő után egyszer csak megkeresem őt. Mint ahogyan azt sem tudtam, hogy egyáltalán nyitott lesz-e arra, hogy felvegye velem a kapcsolatot. Sajnos benne volt a fejemben az a forgatókönyv is, hogy lehet, hogy a történetnek fájdalmas vége lesz: újra eltol majd magától, és át kell megint élnem, hogy nem kellek neki, nem vagyok elég jó, elég méltó a szeretetre.

Közel egy évbe telt, mire túlléptem a saját belső félelmeimen. Tudtam, hogy az a legfőbb célom, hogy megkeressem az apámat, és ehhez próbáltam is segítségül hívni minden olyan eszközt, ami előre vihet ebben a folyamatban. Mindezek mellett az élet is megerősített abban – találkozások által és gondolatokon keresztül –, hogy a jó úton járok és tényleg meg kell keresnem az apámat. Majd elérkezett 2015 augusztusa, ami mérföldkőnek számít az életemben. Hosszas halogatások után végre tollat ragadtam, és megírtam az apámnak az első levelem, amelyből szeretnék megosztani itt néhány sort:

„Szia!
…Nagyon sokszor eljátszottam már azzal a gondolattal, milyen is lesz egyszer levelet írni Neked. Sokszor átfutott a fejemben, vajon lesz-e egyáltalán valamikor olyan, hogy egyszer… Attól, hogy mind a ketten úgy élünk és úgy teszünk, mintha a másik nem létezne, még ugyanúgy mindketten létezünk, és én sokszor gondolok Rád. Jó lenne tudni, hogy vajon Te is szoktál-e rám gondolni, az egyetlen gyerekedre, a fiadra.
Hiszek abban, hogy soha sincs késő arra, hogy a dolgokat visszatereljük a „normális” mederbe és elkezdjünk újra beszélni... Én most úgy döntöttem, hogy magam mögött hagyom a félelmeimet, és megteszem Feléd az első lépést... Hiszem azt, hogy az előttünk álló idő még akkor is, ha nehéz lesz, közelebb fog minket hozni egymáshoz és ahhoz, hogy megismerjük egymást... Ne hagyd, hogy a benned lévő félelem vagy bármilyen harag most legyőzzön... Várom válaszodat.
Fiad, Zsolti”

Nem tudtam, hogy vajon fogok-e valaha is választ kapni a levelemre, és ha igen, mikor. De tudtam, hogy megtettem mindazt, ami ebben a helyzetben tőlem telhető, és a többi már az apámon múlik. Titkon azonban nagyon vártam a válaszát, de nem mertem egyáltalán beleélni magam a történetbe, mert féltem a csalódástól, attól, hogy nem fog válaszolni.

Szinte pontosan egy hét telt el a levél feladását követően, amikor megkaptam apám válaszlevelét.

Emlékszem, aznap este, amikor hazaértem, egy ajánlott szelvény várt a postaládámban, és a levél feladójánál az apám neve szerepelt. A levelet azonban csak másnap este tudtam átvenni a kerületi postán. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor kibontottam a borítékot, a kezembe vettem az apám levelét, és elkezdtem azt olvasni. Ahogyan írta is, nagyon örült a megkeresésemnek, és ő is szeretett volna minél hamarabb megismerni és találkozni velem.

Az első levelezésünket követő néhány héten belül aztán felhívtam őt telefonon, de a személyes találkozásig még időre volt szükségem. Ahogyan az első levelének kézhez vétele, úgy az első telefonbeszélgetésünk is örökre beleégett az emlékezetembe. Nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy vajon milyen is lesz majd az első beszélgetésünk. Vajon mit fogunk tudni mondani egymásnak? Milyen lesz a hangja? Majd vettem egy nagy levegőt, és tárcsáztam a számát. Hallottam, ahogyan kicseng a telefon, és a hatodik csörgésre valaki beleszólt a kagylóba. Az apám volt az. Teljesen átlagos dolgokról beszélgettünk. Mintha csak az egyik haverommal beszélgettem volna.

Ahogyan teltek-múltak a hetek, a kapcsolatunk tovább épült. Szépen lassan, lépésről lépésre. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ebben az időszakomban többen is voltak körülöttem, akik segítették az utamat. Akik ott voltak, amikor támogatásra és meghallgatásra volt szükségem, és akiknek bármikor mesélhettem a bennem lévő kérdésekről, kétségekről vagy épp félelmekről, amelyek elkísértek az apám megkeresésének útján.

Az első személyes találkozásunkra 2016 augusztusában került sor, 29 évvel azután, hogy legutoljára láttuk egymást. Nagyon tisztán emlékszem erre az augusztusi napra. Verőfényes szombat reggel volt, amikor reggel eldöntöttem, hogy még aznap leutazom vidékre az apámhoz. Egy közeli parkba mentünk beszélgetni múltról, jelenről, jövőről és a miértekről…

Ott, azon a padon egy dolgot végérvényesen eldöntöttem magamban: ami az anyám és az apám között a múltban történt, azon szeretnék túllépni. Mert az, ami velük akkor és ott volt, az az ő életük, az ő történetük és az ő döntésük, amire nekem semmi ráhatásom nem volt. Viszont a jelenemre és a hétköznapjaimra már van.

Felnőtt férfi vagyok, önálló gondolatokkal és érzésvilággal. És ez az én életem és az én döntésem, hogy szeretném megismerni az apámat, és a saját tapasztalataim alapján szeretnék róla kialakítani egy képet.

Ezzel az írásommal és a történetemmel arra szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy nem minden, elsőre talán lehetetlennek és megoldhatatlannak tűnő helyzet megváltoztathatatlan. Természetesen vannak megváltoztathatatlan helyzetek is, és az én történetem is alakulhatott volna másképp, kevésbé pozitívan. Ahogyan azt korábban is írtam, én a magam feladatát megtettem. Írtam neki, ezzel megléptem irányába az első lépést. Ezt nem tehette meg senki más helyettem. Soraimat édesanyám egy gondolatával szeretném zárni, ami nagyon sokszor segített nekem az eddigi életem során:

„Ha valaki meg sem próbálja a lehetetlent, sokszor elszalaszthatja a lehetségest.”

És tényleg, ez mennyire igaz! Kívánom, hogy adjon nektek is erőt a történetem pozitív alakulása és ez a mondat is. És ne feledjétek, hogy a változás és változtatás lehetősége mindenki számára adott, a kérdés csak az, hogy merünk-e hinni benne és hogy van-e bennünk kellő bátorság ahhoz, hogy megtegyük a változás felé vezető első lépést.