Céklány | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

Céklány

2017.03.23.

 

Elképesztő hangja volt. Fel kellett kapnom a fejem rá: egyszerre volt reszelős, koppanós, valahogyan ijesztően kemény. A fiatal nő az egyetemi büfében ült mellettem. A tömeg már elvonult, néhányan maradunk csak az üveges, tágas helyiségben. Egy kerek asztal mellett tízóraiztunk mind a ketten. Én, egykori diákkorom iránti boldog nosztalgiával melegszendvicset és igazi, cukorban főtt menzateát. Ő egészen mást. Egy gusztusosan adjusztált dobozból először kést vett elő, majd egy csöpp, enyhén összeaszott, szőrös, vagy annak látszó gumót (amelyből, nagy megrendülésemre, egyébként kettő volt).

Szertartásosan fogott a földszínű valami meghámozásához, és ez már tényleg reszelős hang volt. Ekkor vettem észre – mert már szinte leplezetlen kíváncsisággal bámultam a dzsungelbe importált celebek hernyóevős-rekordos mutatványaihoz hasonló jelenetet –, hogy ez egy nyers (nem sütött vagy főzött) cékla. Szégyelltem, hogy csak a lány kezére folyó lilás léből jöttem rá. Attól kezdve azonban minden céklás lett, leginkább a hámozó kéz, az asztal és a nett dobozka. Amikor az első kis biogumó hámozásával végzett, harsogó rágásokkal eltűntette az első, majd az elsővel mindenben megegyező módon a másodikat is. Az én majonézes, sajttal megrakott húskrémes melegszendvicsem ekkor hűlt ki. Velem együtt. Röstelltem tovább enni az asztalszomszédom egész éves kalóriabevitelét meghaladó ételeket. Pláne úgy, hogy nem volt vitás: mindkettőnk étkezési döntése láthatóan „ránk van írva”. Lehet, hogy ő egy szétválasztó diétát csinált, egyébként sikeresen, hiszen minket szétválasztott. Hirtelen átfutott rajtam a „Rómában, ahogy a rómaiak” gondolata, mert a „büfében-céklát” jelensége valamiképpen bizarrnak tűnt. Persze, lehet, hogy csak a kés zavart. És a koppanós, reccsenő hangok. Képzeletben eljátszottam azzal, milyen lenne, ha megkínálna vele: szeretem a céklát. Leginkább a rántott húshoz és a sült kolbászokhoz.
De aztán inkább felálltam, hogy végre elszakadjak ettől a különös jelenettől és a sürgető érzéstől, hogy segítenem kellene rajta. Annyira lila volt a keze. Elsiettemben néhány vele egykorú, valószínűtlenül karcsú lány jött szembe, mindegyikük kezében másfél literes szénsavmentes ásványvíz.

Másnap reggel, már a folyosón, két ifjú egyetemista lányt láttam reggelizni. Az egyik földszínű göröngyöket falatozott egy uzsonnásdobozból. Szemben a másikkal, aki porszínűeket. Nem mertem tovább odanézni.

Már-már provokációnak éreztem mindezt. Figyelmeztetésnek, hogy számoljak már én is végre. Számoljam meg a tápértéket, a savszázalékot, a testtömeg-hányadosaimat, és végül, minden bűnömet az ételekkel kapcsolatban. Lenne mit. De aztán rájöttem, hogy talán én provokálom őket. Azzal, hogy nem hiszem, hogy „az vagyok, amit megeszem”. És, ha mégis, nem szeretnék cékla lenni, vagy, idő előtt, por. És talán azzal is, hogy nem legfőbb célom az egészség, mert a boldogság feltételének egészen mást tartok. És nyilván azzal is, hogy az élet „vitaminjait” elsősorban nem betűkkel, hanem arcokkal és találkozásokkal tudom leírni.

És talán azzal is, hogy amikor egy hét múlva újra láttam a lányt a büfében, ezúttal egy zellerrel, megkínáltam a melegszendvicsemmel.

Mit gondolnak, elfogadta?

Recommended articles