Nincs karácsony stressz nélkül?

Fiatal házasként és anyaként mindenből a maximumot akartam nyújtani. Az ünnepeknek is tökéletesnek kellett (volna) lennie. Bele is feszültem a lakás kitakarításába és feldíszítésébe, és hogy időben megvegyem az ajándékokat – persze mindenkinek a szíve óhaját –, hogy szép legyen a csomagolás, hogy sikerüljön titokban feldíszíteni a fát, ne vesszen el a gyerekek számára az ünnep titokzatossága; hogy előre minden főznivalót megvásároljak, ne később kapjak észbe, hogy „jaj, valami hiányzik”, és az ünnepi étkeket időben megfőzzem, és legyen legalább háromféle sütemény; hogy a kisgyerekeimmel kapcsolatos teendőkkel mindig időben elkészüljek az otthoni és a templomi ünneplés időpontjaihoz igazodva, és – nem utolsó sorban – hogy az ünnep lelki tartalma is előtérbe kerüljön: Jézust ünnepeljük, nem magunkat, nem egymást és főleg nem a Mammont.

Huhh, ez visszaolvasva is sok. Mondanom sem kell, soha nem tudtam maradéktalanul megfelelni a saját elvárásaimnak. Ez az első években bosszantott és letört, mert láttam a környezetemben olyan superwomaneket, akiknek látszólag minden sikerült: a lakásuk szemkápráztatóan fel volt díszítve, művészi díszítésű mézeskalácsaik és kézműves dísztárgyaik csodájára jártak az iskolai karácsonyi vásárban, különleges ételreceptjeikkel dicsekedtek egymás között, és a gyerekeik divatos ünneplő ruhákban feszítettek a templomban. Nekem ez nem ment, és még a jóval szerényebb ünnepért is nagyon sokat kellett dolgoznom. Volt olyan esztendő, amikor a testem és a lelkem fellázadt ellenem, vagyis a magam diktálta teljesítménykényszer ellen, és Szilveszter napjára lázas beteg lettem. Egyszerűen azért, mert csak ezzel az ürüggyel tudtam „behúzni a kéziféket” a rohanásban, végre megpihenni, magamra is figyelni.
A következő években beláttam, hogy jobb, ha nem betegszem bele az ünnepekbe, ezért először a lakásdekorációt, majd a takarítás egy részét hagytam el. Sikerült kialakítani egy olyan ünnepi rendet, ami teljesíthető és mindenkinek jó. Nem tökéletes, hanem élhető.

Ha most állnék a családos lét elején, biztos, hogy elengedném a külső és belső elvárások legnagyobb részét.

Az ünnepléshez elegendő egyetlen fontos vagy látványos mozzanat, ami nem megszokott, nem hétköznapi – ha pedig kettő ilyet meg tudsz valósítani, az már egészen nagy dolog! A határ és a fokmérő a társam tekintete: vajon örömöt és derűt sugároz-e vissza, ha ránézek? Ami az én tekintetemből, a lényemből feléje sugárzik, előbb-utóbb azt fogja ő is visszavetíteni felém. Ha a feszültséget, az elégedetlenséget árasztom magamból, akkor azt. Ha én boldogságot, hálát sugárzok a környezetemben élők felé, akkor ők is hamar levetik a hazahozott gondjaikat, és előbb-utóbb az ünnep angyalát is észrevesszük valahol a feldíszített karácsonyfa közelében. Vagy egymásban.