53 évesen napi 160 kilométert tekert, hogy átjusson kerékpárral Amerikán

Ötezer kilométert tettél meg harminchárom nap alatt. Ennyi biciklizéstől nem fájdul meg az ember hátsó fertálya?

Gyakorlatias kérdés! (nevet) Három éve biciklizem, egy idő után hozzászokik az ember. Az első hónapokban nyilván kellemetlen, de ha a bicikli jól van beállítva, és jó a nyereg, akkor kibírható. Persze nem olyan, mintha fotelben ülnél, de nem jelent gondot.

Azért valamennyi gondot mégis jelentett a hosszú út alatt. A közösségi médiában vezetett ÁT! című útinaplódból kiderül, hogy sérüléssel is küzdöttél a kaland során.

Az első héten olyan úton mentem, amelyen öklömnyi méretű kavicsok voltak úgy 20 kilométeren keresztül. A folyamatos föl-le mozgás kidörzsölte ott, ahol a nyereg széle találkozik a fenekemmel. Utána ez persze hetekig problémás volt, mert úgy kellett begyógyulnia, hogy továbbra is napi nyolc órát ültem rajta. Olyan sebet kell elképzelni, mint amikor a cipő feltöri a sarkad, és lejön a bőr.

Az fáj. De a szakrális megérkezés, ahogy a célfotódra utaltál, gondolom, kárpótolt ezért….

Igen, megérkezni tényleg nagy érzés volt, de egyébként az út első kétharmadában nem éreztem ezt a spirituális dimenziót, amit sokan emlegetnek. Világrengető felismerésekről tehát nem tudok beszámolni, nem azért mentem, nem zarándoklatként gondoltam a biciklizésre. A sportkihívás, a teljesítmény miatt csináltam végig.

Miért szeretsz biciklizni?

Sokáig futottam, a térdem pedig úgy három éve elkopott. Ekkor mondta az orvos, hogy már nem igazán futhatok, de mi lenne, ha bicikliznék? Nekivágtam, és nagyon megtetszett.

A bicikliút alatt sokkal több inger éri az embert, van, hogy egy 3-4 órás tekerés pár pillanatnak tűnik.

Hogyan fogtál neki az út megtervezésének?

Van egy ismerősöm, aki zarándokútra ment tavaly szeptemberben. Miközben telefonon mesélt nekem erről, a tévében egy promófilmben éppen azt láttam, ahogy Amerikában tekernek a biciklisek. Akkor állt össze a fejemben, hogy ez annyira jó dolog, nekem is el kellene menni.

Milyen szempontok szerint állítottad össze az útvonalat?

Találtam több amerikai biciklis szervezetet, amelyik ilyesmikkel foglalkozik, és van külön olyan államilag finanszírozott egyesület is, amelyik a bicikliutak hálózatát próbálja fejleszteni. Írtam többeknek, tanácsokat kértem. Az első gondolatom az volt, hogy New Yorkból átbiciklizem San Franciscóba, tehát keletről nyugatra akartam menni, de aztán megírták, hogy pont fordítva célszerű, mert a nyugati szél iránya uralkodó.

Ők ajánlották a legoptimálisabb útvonalat, amely a legrövidebb, és a legkevesebb szintemelkedést tartalmazza, így indultam el Seattle-ből Washington irányába.

Egy ilyen kalandnál mi viszi előre az embert? Ha elszántan tartja magát a tervhez, vagy ha elég rugalmas ahhoz, hogy a körülmények újraírják a napját?

Nem lehet minden részletet megtervezni! Ha ömlik az eső, már nem tudsz aznap menni, vagy amikor gond volt a térdemmel, injekciót kellett kapnom, a következő napot ki kellett hagynom, ezért sem lehetett előre lefoglalni a szállásokat.

Mi történt a lábaddal?

Szerencsétlenül jött ki a lépés, mert már úgy mentem ki, hogy az egyik térdemben volt egy pici gyulladás, és már az első héten, amikor nagyobb terhelést kapott, sokkal rosszabb lett az állapota. Ezért orvoshoz kellett fordulnom, itthon kell majd rendesen kikúrálni, de nagyjából rendeződött a probléma.

Amerika nagy ország. Különböző tájak, kultúrák, emberek mellett suhantál el minden nap. Mennyire érezted a vidékek sajátosságai közötti különbséget?

Nagyon éreztem! Naponta átlagban 160 kilométert tettem meg, és még azon belül is nagy különbségek vannak, például a republikánus és a demokrata államok között. Nagy változások vannak kint, és ezt a bicikli nyergén ülve is lehetett érzékelni.

A belsőbb államokban, amelyek hagyományosan konzervatívabbak, néhány kilométerenként ki voltak téve abortuszellenes plakátok, máshol pedig éppen az ellenkezőjét hirdették.

A demokrata vidék egyébként sokkal lojálisabb a biciklizéshez, többen is kerékpároznak, és a környezet is jobban ki van építve hozzá.

De olyan településeket is átszeltél, ahol még szekerekkel közlekednek…

Igen, amisokkal is találkoztam Nebraskában, de nem nagyon beszélgettem velük.

Pedig még az egyedül utazók is időnként keresik a társaságot, összeismerkednek a helyiekkel. Hogyan viszonyultak hozzád az amerikaiak?

Az amerikai emberek alapvetően nagyon barátságosak. Sőt, talán a mi megszokott közegünkhöz képest biztosan sokan „furcsán barátságosnak” gondolnák őket: minden élethelyzetben beszélgetést kezdeményeznek, kérdezősködnek, és kibeszélik a saját dolgaikat is. Persze amikor három mondat után kiderült, hogy miért jöttem, lépett még egy szintet a beszélgetés, és még közvetlenebbek lettek.

A grizzlyk viszont nem igazán barátkozósak, és te olyan szakaszokon is áttekertél, ahol medvék járnak….

Igen, készültem is az esetleges találkozásra. Ha az ember az erdőt-mezőt járja, mindig benne van a pakliban az, hogy állatokkal találkozik. Valószínűleg azért, mert városi vagyok, nekem még a Bakonyban is nyugtalanító, amikor tudom, hogy messze vagyok mindentől, és nincs körülöttem senki. Most szerencsére nem találkoztam egy medvével sem, csak furcsán kíváncsi őzekkel!

Először Montanában tapasztaltam meg, hogy közel voltam hozzájuk, mégsem féltek tőlem, csak mereven néztek.

Kép

Fotó: Mesits Sándor

Mégis, voltak olyan pillanatok, amikor megkérdezted magadtól, hogy „Mit keresek én itt”?

A második napon egy hágóra kellett felmenni a Sziklás-hegységben. Több órán át tekertem felfelé. Amikor felértem, az alagút, amin át akartam menni, le volt zárva, és kitáblázták, hogy az átkelés veszélyes, de nem lehetett tudni, hogy miért, a navigáció sem jelezte. Két választásom volt: visszafordulok, és ott alszom, ahol előző nap, de azzal időt veszítek, vagy 280 km-t kerülök. Végül egy harmadik megoldást választottam, a dróthálón átpréseltem magam és a biciklit, gondoltam, hogy elindulok a 3,6 kilométeres sötét alagúton, aztán meglátjuk, hogy mi lesz. Csakhogy a túloldalon nem drótkerítés, hanem kovácsoltvas kapu zárta le az utat, viszont az alján volt egy harminc centis rés, amin át tudtam bújni, és láttam, hogy odakint hatalmas a hó. Teljesen reménytelennek tűnt, hogy át tudom juttatni a biciklit azon a szűk résen, de aztán amit tudtam, leszereltem, a kormányt alábuktattam, és valahogy átpréseltem mindent. Persze közben csupa sár és kosz lettem, a levegő pedig nagyon hideg volt.

Tolni kezdtem a biciklit a 40-50 centis hóban, abban reménykedtem, hogy majd vége lesz, és újra nyeregbe pattanhatok, de nem javult a helyzet.

Egyszer csak a bal oldalamon megláttam egy hatalmas tavat, a túloldalán pedig az autópályát. Órákon keresztül toltam tovább, aztán elértem a sztrádát, amit szintén magas kerítéssel zártak el, amin nem tudtam átmenni. Ekkor már nagyon fáradt voltam. Kis mellékutakon végül kijutottam az autópályára, és stoppolni kezdtem. Megállt egy kamionos, de nem azért, hogy felvegyen, hanem mert szerelnie kellett valamit a járművön. Tovább próbálkoztam, abban reménykedve, hogy valaki majd felvesz, de nem történt semmi, úgyhogy egy óra múlva visszamentem a kamionoshoz elmondani, hogy életveszélyben vagyok, és nagyon fontos lenne, hogy elvigyen egy olyan helyre, ahonnan már tovább tudok biciklizni. Addig könyörögtem, amíg tíz kilométerrel arrébb vitt, ahol ráülhettem a biciklire.

A városokban biztonságban érezted magad? Nem kerekeztél át amolyan „no go” zónákon?

Az Egyesült Államokban nagy problémát jelent a bűnözés, amely a nagyvárosokban koncentrálódik. Szerencsére én még verekedést sem láttam, bár olyan volt, hogy sok szirénázó rendőrautó jött, aztán másnap hallottam a hírekben, hogy lövöldözés volt.

Washingtonban a célvonalnál a családod várt. A szeretteid hogyan fogadták, hogy több mint egy hónapra eltűntél a tengeren túli vadonban?

A tekerés sokkal több időt elvesz, mint a futás: egy hétvégi biciklis kör nagyjából két-három óra, és ezt az időt az ember kénytelen a családtól elvenni, ezért a feleségeknek általában nem nagyon szokott tetszeni a bicikli, mint szabadidős tevékenység.

Egyik ismerősöm felesége fogalmazta meg tömören: „A férfi klimax legelviselhetőbb módja a bringa”, én is mindig ezzel érvelek.

A srác, akitől vettem a biciklit, azt mondta, hogy „a férfiember 40 éves korára vagy biciklis lesz, vagy alkoholista”. Nyilván sarkítás, de az igaz, hogy a sport olyan szabadidős tevékenység, ami segíthet abban, hogy ne a káros dolgok felé fordulj. Csak azt sajnálom, hogy 50 évesen, és nem korábban találtam rá erre.

A sajtóban zömében férfiak számolnak be ilyen nagyléptékű biciklis kalandokról. Találkoztál olyan nőkkel, akik rácáfolnak erre a sztereotípiára?

Néhány napja valaki összehozott Bodó Alizzal, aki egyedül teker Portugáliában, ráadásul sátorral. Útinaplót is vezet, amit szoktam olvasni. Nők is vállalkoznak ilyen kalandokra, nyilván ők más típusú veszélyeknek is ki vannak téve, mint a férfiak. Egyébként az utóbbi időben lett szakága is ennek, amit Bike Packingnek hívnak. Akik ezt választják, azok minimális csomaggal indulnak neki a kemény útnak, és ott alszanak, ahol éppen rájuk esteledik.