A manipulatív, az agresszív, a passzív és az asszertív ember – avagy kívül-belül konfliktus

Konfliktusnak nagyon sokan csak a veszekedést tekintik, esetleg a vitát. Pedig a konfliktus ennél jóval több, s nem is kell hozzá a másik ember, elég vagyok problémának én, magam. Több pszichológiai és filozófiai irányzat szerint az ember egy rakás konfliktus. Sartre szerint Isten azzal indította el a lavinát, hogy szabad akaratot adott. Életünk során folyamatosan döntenünk, választanunk kell, s a döntéshozatal állandó konfliktushelyzetet teremt a személyiségen belül. A belső indíttatások, motivációk harcában dől el, mit is választunk.

A feszültség a fogyasztói társadalomban egyre erősebb nyomást gyakorol ránk, de nem csak tárgyak és anyagi javak tekintetében kell döntenünk, hiszen a belső konfliktusaink java része kapcsolatainkat érinti. Ám a konzumált világból érkező ingermennyiség ma már olyan mértékű, hogy gyakran belefáradunk pusztán abba, hogy eldöntsük milyen mosóport vagy plazmatévét vegyünk, s kapcsolati döntéseinkre már nem jut energiánk. Ezért van az, hogy egyszerű, hétköznapi kérdések vagy problémák napokig tartó vitát, veszekedést válthatnak ki, s hogy rövid úton eljutnunk a kommunikációs zsákutcáig.

Az építő konfliktus

A kapcsolati problémáink jó része abból adódik, hogy saját, belső konfliktusainkat sem rendeztük, így nem tudunk megfelelő empátiával fordulni a másik felé. Ahhoz, hogy a kollégáinkkal, vagy férjünkkel, fiunkkal beszélgetni tudjunk, akár csak hétköznapi dolgokról is, egymásra hangoltságra van szükség. Nyitott kommunikációra, melyben próbáljuk megérteni a másikat, s reagálni arra, ami mondandójából számunkra fontos volt.

Konfliktushelyzetben nagyon gyakori, hogy megszűnik a nyílt kommunikáció, az egymásra figyelés csatornái beszűkülnek, sokszor teljesen el is záródnak. Mindenki csak a magáét mondja, s a másik érvei előtt teljesen bezárja magát. Ezzel mintegy védi önmagát az újabb, számára befogadhatatlannak tűnő információ elől, ami, illetve aki, nem más, mint a másik ember.

Békebírók régen és ma

Végszükség esetén ma már egyre gyakoribb, hogy mediátorhoz fordulnak segítségért. A Nyugat-Európában már évtizedek óta ismert mediációs konfliktuskezelési technika számunkra sem idegen: a vitába bevonnak egy harmadik személyt, aki próbálja összebékíteni a veszekedőket. Nagyapáink idejében is majd’ minden faluban élt egy öreg, bölcs aggastyán, akit a tyúkpörökben békebírónak felkértek.

A mediációs beszélgetések lényege ma sem más, mint akkor volt. Elsődleges cél az egyenrangú kommunikáció elindítása, hogy a vitatkozók kimozduljanak saját, megkövesedett álláspontjukból, megértsék egymás érveit, s rálássanak belső mozgatóira. A békítés addig nem járhat eredménnyel, amíg a frontvonalak közötti távolság nem csökken, amíg a vitahelyzet egymásnak szögesen ellentétes érveken alapszik.

Ha a konfliktust nem redukáljuk le az érvek-ellenérvek egymásnak szögezésére, akkor be kell látnunk, hogy egy-egy probléma pozitív megoldása új erőket, ötleteket is adhat. Gondoljunk csak a gyermekeinkre: amikor járni tanulnak számtalanszor elesnek, beverik a fejüket az asztal sarkába, legurulnak a lépcsőn, de azután felállnak újra, s megtanulják, hogyan is kell veszély nélkül közlekedni két lábon. A krízishelyzetek a személyiségfejlődés részét képezhetik, ha képesek vagyunk szembenézni velük, s van erőnk és kitartásunk megoldani őket.

Milyen is vagyok?

Ahhoz, hogy a másikat megértsük, először magunkat kell megismernünk, hiszen ha probléma adódik, általában a „rosszabbik énünk” jön elő.

A mediátorok négy alaptípust határoznak meg a konfliktuskezelés szempontjából. Koordináta-rendszerük függőleges tengelyének csúcsán önmagunk elfogadása, legalsó pontján önmagunk elutasítása áll. A vízszintes tengely a világgal való viszonyunkat mutatja meg, elfogadjuk, vagy elvetjük a környezetünkből érkező hatásokat. A koordináta-rendszer négy tartománya határozza meg az alaptípusokat.

A manipulatív típus önmagát és környezetét sem fogadja el. Zavarodottan áll a világban, nem érti, mi folyik benne és körülötte. Krízishelyzetben nincs önálló véleménye, sodródik a tömeggel, azt teszi, amit mindenki más, önálló véleményalkotásra képtelen.

A passzív ember a társadalmi konvenciókat elfogadja, de magát nem. Rendszerint negatívan ítéli meg önmagát, folyamatos lelkiismeret-furdalással küzd, saját megítélése szerint sohasem teljesít elég jól. Éppen ezért megpróbál kitérni a konfliktusok elől, inkább a munkájába, családjába menekül, s ha lehet, nem nyilvánít véleményt.

Az agresszív típus önmagát elfogadja, ám környezetét nem. Saját véleményét, és nézeteit tartja a legfontosabbnak, s ezt támadóan közvetíti, sokszor bántó vagy etikátlan eszközöket is bevetve. Véleményét tényként közli, ellenvetést nem tud, s nem is akar elképzelni.

A konfliktushelyzetek győztesei általában asszertív, kellő határozottságú emberek, akik önmagukat és környezetüket is képesek elfogadni, ám minden esetben mérlegelik a külső és belső tényezők egyensúlyát. Érdeklődnek mások érzései, gondolatai iránt, őszinték, egyenesek. Nyíltan kérdeznek, s meg is hallgatják a válaszokat. A megszerzett ismeretek birtokában döntenek, s a későbbiekben is felelősséget vállalnak döntéseik következményeiért.

A fenti rendszer nem személyiségtípusok gyűjteménye, hanem a krízishelyzethez kötődő viselkedésmódokat mutatja meg. Az asszertív módszerek megtanulhatók, s némi gyakorlás után a hétköznapok csatáiban is könnyen alkalmazhatjuk őket.