„Több évtizedes története van annak, amikor átölelem” – Interjú Lackfi Jánossal és Bárdos Júliával

Részlet a Bárdos Júliával készült interjúból – Szöveg: Szám Kati

Nehezen egyeztél bele az interjúba és a fotózásba. A nyilvánossághoz fűződő viszonyotokban biztosan különböztök egymástól Jánossal.
 
Az ismertség elmagányosít, megváltoztatja a kapcsolatot az emberekkel, emiatt még a saját barátaink is távolabb kerülhetnek tőlünk. Arra is volt példa, hogy valaki emiatt nem mert megszólítani az utcán. Az emberek eltávolodnak, tartanak tőlünk, és ez nekem iszonyatos érzés. 

Lackfi János termékeny író, költő, ömlik belőle az ötlet, a reflektálás a világra, és ezt issza a közösségi média. Győzöd követni? 

Ez az egész Facebook-világ rendkívül felszínes, míg a valódi emberi kapcsolatok teljesen másként, oda-vissza működnek. A Facebookon lehet elismerést vadászni, de igazából az is csak függésbe visz. Viszont a negatív megjegyzések mélyre mennek, és az emberek nem válogatják meg a kifejezéseket. Olyan dolgokat írnak, amelyeket soha nem mondanának a szemedbe. A közösségi média szelep, amelyen kiengedik a mindenféle érzelmeiket. Számomra ez taszító, de közben meg rossz a lelkiismeretem, hogy nem követem, amit Jani csinál. Mások lelkendeznek, én meg tőle kérdezem: „Ugyan mit írtál rólam? Mert állítólag írtál rólam valamit.” 

A százhúszezer lájkoló miatt Janinak nagyon széles a kapcsolati hálója a virtuális világban. Én meg sokkal jobban tudok kapcsolódni az offline valóságban. 

Úgy érzem, a pixelek sokszor elválasztanak Isten állandó, valóságos jelenlététől.  

A közösségi média jócskán megnöveli az elérhető olvasók számát. Ha valaki szeretné, hogy amit megkapott talentumként, azt megossza, ha ez a hivatása, akkor nem tudja figyelmen kívül hagyni. 

Tudom és látom, hogy sok mindenkinek fontos, amit Jani csinál a Facebook-oldalán. Egyes versek pozitív lelki folyamatokat indítanak el az emberekben, jó gyümölcsöket teremnek. Viszont nehezen viselem, hogy ki vagyunk téve közszemlére.  

Nagyon szeretem az evangéliumi jeleneteken alapuló Szent Ignác-i szemlélődő imádságot. Ilyenkor belehelyezkedünk a történetbe, elképzeljük, mit látunk, mit érzünk, melyik szereplő vagyunk, mit mond nekünk Jézus. A Szentlélek gyógyítóan használja a fantáziánkat. Nemrég a betániai vacsora jelenete került sorra, és én ott ültem tanítványként Máriával, Mártával meg a többiekkel, miközben tódultak az emberek, hogy lássák a feltámadott Lázárt. Aki a szemlélődésemben Jani arcát viselte. Mondtam Jézusnak, sajnálom szegényt, hiszen úgy bámulják, mint egy ketrecbe zárt bazári majmot. Akkor Jézus kedvesen azt mondta: „Igen, Jani az ÉN bazári majmom.”  

Úgy képzelem, János nem kérte ki magának a hasonlatot. 

Jót nevetett. Engem meg megnyugtatott a válasz.

Részlet a Lackfi Jánossal készült interjúból – Szöveg: Fekete Fanni

Ritkán szerepeltek együtt a médiában – legutóbb 2013-ban, a házasság hete arcaiként álltatok így a kamera elé. Milyen élmény volt a mostani címlapfotózás?  

Szokatlan, de izgalmas is. Ebben a szakmában kevesen vagyunk, akik olyan szerencsések, hogy meg tudnak élni a tollukból. Ez azzal jár, hogy egyfajta branddé válunk, egy arccá, amit az utca embere is felismer. Juli sosem vágyott ismertségre, ezért kevésbé érzi komfortosan magát az ehhez hasonló helyzetekben, és sokszor nem tartja őszintének, mert a kép egy kétdimenziós szelet belőlem, amely a legjobb szándék mellett sem láttat mindent.  

Mikszáth mondta egyszer Jókait idézve, hogy az író olyan, mint a havasi kürt, csak messziről jó hallani.
Egyszerűbb a címlapon jól mutatni, pózolni, mint a családban napról napra jó embernek lenni, megküzdeni magammal a harcaimat.   

Milyen a színfalak mögötti János, akit talán csak Juli ismer?  

Egyik kollégám, akivel egy rendezvény után beültünk egy kocsmába, megjegyezte: „Jaj, János, lejöttünk a színpadról, most már hagyd abba a poénkodást!” De én nem tudok leállni, gyárilag ilyen vagyok. Viszont ami egy este szórakoztató, az nem biztos, hogy huszonnégy órán át is az.   

Alapvetően szenvedélyes ember vagyok, aki könnyen felhúzza magát apró dolgokon, például ha várakozni kell ügyintézés közben, vagy ha nem találok valamit. A gyerekeimet megijesztették a dühkitöréseim, ezért elkezdtem azokon dolgozni, és ma már jobban tudom kezelni a haragomat. Ugyanakkor van egy másik, visszahúzódóbb, meditatívabb oldalam is, amelyet a publikum kevésbé ismer, mert színpadon nem hat elegánsan, ha valaki csak ül és néz.  

A személyiségetek különbözősége ellenére mi volt az, ami miatt egymásba szerettetek?  

Valaki azt mondta, ösztönösen olyan társat választunk, aki más dolgokban sérült, mint mi, ezért könnyen képes a sebeinket felszakítani, de gyógyítani is. Julival nagyon különböző temperamentumú, mégis hasonló családból jöttünk: két művészcsaládról van szó, sok minden egyezett a felszín alatt. Ami meg különbözik, annak az összefésülésén szüntelenül dolgozunk. 

De a cél nem is csak az, hogy ezt a kétféle hátteret összehangoljuk, hanem hogy mindketten megtaláljuk saját magunk Isten által megálmodott legjobb formáját, és azzal tudjunk kapcsolódni egymáshoz.  

Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy mi tizennyolc-húsz évesen kötöttük össze az életünket, amikor még egyikünk sem tudta, hogy mi lesz belőle. Ma inkább az az általános, hogy előbb légy valakivé, és ha már sikeres vagy, és pörög minden, akkor kezdesz el keresgélni. Pedig ha készen kapjuk egymást, sokkal nehezebb összecsiszolódni, összeegyeztetni a már kialakult karaktert, életformát. Mi együtt éltünk meg mindent, vállat vállnak vetve nőttünk fel, akár a testvérek.  

Van, amiben változtatok a másik hatására?  

Ahogyan a fazekas formálja az agyagot, úgy formáltuk egymást mi is. Ott van mindkettőnkön ennek a nyoma és az öröme. Juli nélkül más ember lennék.  

Az interjúk folytatása a februári Képmásban olvasható.

A Képmás magazin kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.