Legalább 120 gyermek köszönheti nekik az életét! – Egy magyar–holland házaspár története

Hogyan kezdődött az életvédő szolgálatotok?

A férjemmel kezdődött, pontosabban a megismerkedésünkkel. 1997 nyarán holland és magyar gyerekek egyhónapos evangelizációs turnén vettek részt közösen Magyarországon, a Youth with a Mission nevű keresztény szervezet gyerektagozata, a King’s Kids égisze alatt. Én az egyik meghívott vezető voltam, Ed pedig a buszt vezette, amivel a holland gyerekek és felnőttek érkeztek. Az egyhónapos táborozás alatt volt alkalmunk egymást megismerni Eddel, és a gyerekek elkezdtek minket cikizni, ők már jóval hamarabb észrevették, mint mi, hogy valami szövődik közöttünk. A tábor után én ugyanezzel a busszal elutaztam Hollandiába egy család meghívására, ám akkor már Ed ragaszkodott hozzá, hogy ő mutassa meg nekem az országot. Amikor ott maradtam vele egyedül, először átfutott az agyamon, hogy én megőrültem: itt vagyok egy idegen férfival egy idegen országban… A holland vezetőkkel leültünk beszélgetni, és azután hamarosan már a házasságunkat kezdtük tervezni. Elvitt a szüleihez bemutatni, nagy szeretettel fogadtak. Édesapja mesélte, hogy ő két éve feleségért imádkozik a fia számára. Akkor az én édesapám már nem élt, ezért úgy éreztem, hogy az atyai áldást tőle kapom meg. 

Úgy tűnik, nem volt szokványos az egymásra találásotok és az odáig vezető utatok sem…

Akkor már én is négy éve imádkoztam egy jó férjért. 

1997. május közepén, egy éjszaka különös élményben volt részem: felébredtem, és Isten azt mondta számomra hallhatóan: „Öt és fél.” 

Nem értettem, mire vonatkozhat ez, de később kiderült. Visszajöttünk Eddel Magyarországra intézni a papírokat, és megrendeltük a gyűrűt is. Amikor több hét múlva végre elkészült, kimentünk a Margit-szigetre. Alacsony volt a Duna vízállása, és ahogy megkerültük a híd lábát, volt ott egy kicsi földterület, ahonnan láttuk a kivilágított gyönyörű Budapestet, olyan volt, mint egy ékszerdoboz. Ott kérte meg a kezemet. Akkor villant be az agyamba, hogy október 31. van, pont öt és fél hónap telt el május közepe óta, amikor Isten ígéretét hallottam. Olyan volt ez, mint Isten pecsétje a kapcsolatunkon, ami az elmúlt több mint 26 év alatt nagyon sok erőt adott. Két esküvőt tartottunk: a polgárit Hollandiában, ami után Ed keresztény gyülekezete szép partit adott, az egyházit pedig itthon, a Dávid Kulcsa szabadkeresztény gyülekezetben, ahová akkoriban jártam.

Milyen nyelven beszélgettetek?

A közös nyelvünk az angol. A holland King’s Kids-vezetők azt tanácsolták, hogy mivel különböző országból származunk, kezdjük a házasságunkat egy harmadik országban, egy angol nyelvűben. Ez gyümölcsöző tanácsnak bizonyult. Izraelre esett a választásunk. Ed korábban dolgozott a Keresztények a Zsidókért mozgalomban, egy ottani ismerőse a nagycsaládjával akkor már Izraelben élt, a tengerparton, több lakókocsiban, és mi odaköltözhettünk az egyik lakóautójukba. A nászutunkat így gyönyörű természetvédelmi területen tölthettük, közel a tengerparthoz, narancsligetek szomszédságában; a lakhatásért cserébe segítettünk a háztartásvezetésben. Minden ünnepet Jeruzsálemben tölthettünk abban az évben, ez felemelő élmény volt. 

Kerestétek a hivatásotokat?

Imádkoztunk azért, hogy az Izraelben töltendő egy évet fordítsa Isten a javunkra; bármilyen keresztény önkéntes munkára nyitottak voltunk. A Jaffa-kapunál található az anglikán Christ Church, és a gyülekezet kávézójában láttuk kiírva, hogy önkéntes munkatársakat keresnek. Négy hónapig dolgoztunk náluk, és Jeruzsálem óvárosában lakhattunk. Egy konferencián találkoztunk a Be’ad Chaim életvédő szervezettel, amelynek Jeruzsálemben irodája volt. Járni kezdtünk hetente az imaalkalmaikra, elolvastuk a kiadványaikat. Akkor kerültünk először igazán testközelbe az abortusz valóságával. 

Izraelben a jog megengedte, hogy az anya kilenc hónapon belül bármikor elvetethesse a gyermekét. A nőknek is be kellett vonulniuk katonának, és a kormány a katonaságban töltött időszakra két ingyenes abortuszlehetőséget biztosított nekik. 

Döbbenetes egy holokausztot megélt nép esetében ez a szabadosság az abortusz terén, ami egy második holokausztot eredményez! Világossá vált számunkra, hogy az abortusz mögötti elv rokon a rabszolgasággal és a nácizmussal, ahol az embertől elvehették az ember mivoltát. Az ártatlan vér kiontása bárhol történik, a Biblia szerint oda átkot hoz: folytonos háborgást, háborút, nyomorúságot. 
A helybeli életvédőkhöz csatlakoztunk, hogy megtanuljuk ennek a szolgálatnak a módszereit: szórólapokat osztogatva bejártuk egész Izraelt. Sok nyitottságot tapasztaltunk, hiszen az izraeliek tanulják az iskolában az Ószövetséget, de sokan eldobták a szórólapot; és találkoztunk olyan nővel is, aki meglátva a lapon olvasható „A gyerekeket kidobjuk, mint egy szemetet?” mondatot, elborult arccal küldött minket a pokolba. Valószínűleg érintett lehetett. 

Kép

Fotó: Katona László

Volt sikerélményetek akkoriban?

Osztogattunk egy kis füzetecskét is. Valaki eldobta, miután a kezébe adtuk, de másvalaki, aki éppen az abortuszklinikára igyekezett, felvette a földről, elolvasta, és a hatására megtartotta a gyermekét. Öt hónap alatt, amíg Izraelben ezt a szolgálatot végeztük, legalább öt babáról tudtunk, aki a szórólapozós munkánk hatására menekült meg. 

Ed akkor már tudta, hogy az abortuszra szánt gyerekeket kell védenünk fő szolgálatunkként.

Mit találtatok itthon az életvédelem terén, amikor 1999 elején visszatértetek Magyarországra?  

Akkoriban évente 60–70 ezer abortuszt végeztek, a terhesség 12. hetéig. Kerestük, hogy kik foglalkoznak életvédelemmel, és kevés kezdeményezést találtunk, ráadásul nem az általunk megtapasztalt és vágyott szellemiséget képviselték. A Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága karolt fel minket. Általuk és szabadkeresztény gyülekezetek segítségével nyertünk azután pályázatokat, kaptunk adományokat, abból hoztuk létre a Kiáltás az Életért szolgálatot.

2000 őszén elindult a telefonos szolgálat a válságterhesek számára, a +36 70 2252525-ös hívószám a mai napig elérhető;
2001. október 1-jén megnyílt Budapesten a Válságterhességi Tanácsadó Központ; 2020 óta online formában üzemel;
2002: az első tanácsadóképzés Budapesten, 70 fővel;
2003. december: hivatalosan is megalakult a Kiáltás az Életért Egyesület;
2005-ben elindultak az abortusz utáni bibliatanulmányozó sorozatok és a csoportvezetők képzése; a csoportokban azóta több száz nő élte át az abortusz utáni lelki gyógyulást;
2006-tól napjainkig több nemzetközi életvédő konferenciát szerveztek Magyarországon.

Milyen ambíciókkal indultatok, és mára mi valósult meg ezekből?

Nonstop segélyvonal, Válságterhességi központ és személyes tanácsadások – ezeket szerettük volna Magyarországon is megvalósítani, és mind létre is jött. 2001-től volt saját irodánk, ahol ingyenes terhességi tesztet kaptak az oda betérők – akkoriban még nem lehetett egyszerűen és olcsón hozzáférni, nagy kereslet volt rá. Ez alkalmat adott beszélgetésre is: ha negatív lett a tesztjük, akkor a felelős szexualitásról beszélgettünk, ha pedig pozitív, akkor arról, hogy miben segíthetünk nekik. Nagyon könnyű ilyenkor szóba hozni Istent, hiszen az emberi fejlődés maga egy csoda. 

A rendelőnkbe kaptunk egy ultrahangos készüléket, és szerettünk volna ingyenes nőgyógyászati vizsgálatot is biztosítani, de ez a terv végül nem valósult meg, és az irodánkat a Covid-járvány elvitte. Ma él a telefonvonal, és személyes találkozásra is lehetőségünk van a Jelen Közösségi Térben, a Kresz Géza utca 18-ban.

Sok fiatal számára Isten említése vörös posztó, inkább elidegenítő, mint vonzó. Ti ezt a hatást hogyan kerültétek el?

Hágában részt vettünk egy nemzetközi életvédő konferencián, ahol a Life International is ott volt, és tőlük nagyon jó képzési anyagot kaptunk; lényege a szívünk és elménk felkészítése. Fontos, hogy teljesen a hozzánk fordulókra, az ő problémáikra figyeljünk, személyükre szabottan segítsük őket; amikor pedig már bizalommal vannak felénk, ők maguk lesznek kíváncsiak arra, hogy mi miért segítünk ingyen. Arra bátorítottuk a tanácsadóinkat, hogy ilyenkor merjenek a saját buktatóikról és örömeikről, a saját hitükről beszélni. 

Sokféle hátterű ember megfordult nálunk, ateisták és hívők is különféle felekezetekből, még Hare Krisnással is találkoztunk. 

Úttörői voltunk az ilyen típusú személyes válságterhességi tanácsadásnak Magyarországon.

Ha valaki úgy döntött, hogy megtartja a gyermekét, miben tudtatok neki segíteni?

Babakelengyét gyűjtöttünk, és anyaotthont is kerestünk, amikor arra volt szükség. Nagyon sokszor imádkoztunk is értük, amit szívesen fogadtak. Az örökbe adásban is többször tudtunk segíteni a Baptista Szeretetszolgálattal együttműködve.

Hogy látod ma a várandósokat segítő civilek helyzetét, lehetőségeit?

Amikor kezdtük a munkát, a krízisben lévő terhesek fizikai és lelki segítése, a gyerekek mentése volt az egyik célunk, de képezni is szerettünk volna életvédelmi segítőket. Volt, amikor két képzést is tartottunk egy évben a Life International munkafüzete alapján, ezt több százan el is végezték. Nagyon jó látni, hogy azok közül, akik nálunk elindultak, többen hivatásukként végzik az életvédelmi munkát, így tudtunk segíteni több mai civil életvédő segítő szervezet létrejöttében.

Hogyan alakult a házasságotok, családotok? 

Saját gyermekünk nem született, pedig nekem nagy vágyam volt a nagycsalád, a pici babákért odavagyok. Ezért úgy döntöttünk Eddel, hogy nevelőszülők leszünk. Nem könnyű nehéz hátterű és viselkedési zavarokkal is küzdő gyerekeket nevelni, de nagyon szerettük őket. Hét éven át négy gyermek élt velünk, nagyon szép időszak volt. Egy gyermeket örökbe fogadtunk, ő ma már húszéves, és van egy kis unokánk is.

Kép

Kép: Katona László

Hogyan viselted el, amikor a segítség felajánlása ellenére is elvetette a gyermekét a hozzátok forduló kismama?

Borzasztó érzés volt, amikor még a napot és az órát is tudtam… Eleinte nagyon szíven ütött, és persze később is, de addigra már megértettem, hogy ez nem az én felelősségem. Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy a kismama megtartsa a gyermekét, de a döntés az övé. Azért is nagyon fontos, hogy ne manipuláljunk senkit, mert a felelősség az övé, akár megtartja a gyereket, és fel kell nevelnie, lehet, hogy egyedül; akár annak a tudatával él majd, hogy elvetette. 

Fontos volt magunkban és másokban is tudatosítani, hogy ez a szolgálat nem Ed, Zsuzsa meg a segítőink és támogatóink szolgálata, hanem Istené. Ő akarja elérni az embereket, mi ebben csak munkatársai vagyunk. 

Megtisztelő volt azzal szembesülni, hogy vannak, akik velünk osztják meg a szívük legféltettebb titkait. 

Ki lehet gyógyulni a posztabortusz-szindrómából?

Igen, az abortusz utáni lelki gyógyulásban is segítünk, ott is megrendítő sorsokkal találkoztunk. Egy 80 év körüli asszony eljött az egyik gyógyulókurzusra, és csak a legeslegvégén mondta el, hogy nem egy, hanem hat abortusza volt. Fordult hozzánk olyan idős nő, aki nem is tudta pontosan megmondani, hány abortuszon volt túl. Az ő fiatalkorukban szinte születésszabályozásként használták a terhességmegszakítást. Az 1960-as évek második felében kétszer annyi volt az abortuszok, mint a születések száma.

Magyarországon ma egy liberális abortusztörvény van érvényben, ugyanakkor az Alaptörvény deklarálja a magzati élet védelmét. Néha úgy érzem, állami intézményhálózat híján csak csepp a tengerben az a néhány egyházi és civil szervezet, amelyek a válságba jutott terheseket próbálják segíteni. Mit lehetne még tenni?

A hálózat szerintem is fontos lenne, de az olyan, mint egy térkép, és ha nincs viszonyítási pont, akkor térképpel is eltévedhetünk. A hálók megtarthatnak, de általában személytelenek és ridegek. A személyes kapcsolatok által jöhet igazán változás a krízisbe kerülő helyzetében is, akár életcélt és örömöt is adhat az életének, ha vállalja a babát.

Az idősebb nemzedékkel még elhitették, hogy a baba a méhükben csak egy sejtcsomó, de a mai fiatalok, akiknek az internet az elsődleges információforrása, már tudhatják, hogy háromhetes korától dobog a szíve. Kaptam egyszer egy telefonhívást egy középkorú nőtől, aki csak későn szembesült azzal, hogy milyen nagy volt már és mennyi mindent érzett a babája nyolchetesen, amikor abortálta, és neki utólag nagyon fájt, hogy akkor erről nem világosította fel senki. A mai fiatalok már az abortusz utáni lelki teherről is tudhatnak. Én nagyon hiszek abban, hogy a tényeket, az igazságot az emberek elé kell tárni, és ebben van előrehaladás. Ahogy az Ige is mondja, „az igazság szabaddá tesz”. 

Minél több tudományos tény válik ismertté a magzati életről, annál védhetetlenebb lesz az abortusz, mert egyre nyilvánvalóbb: az egy élő ember életének a kioltása. A tudományos ismeretek összhangban vannak a Biblia, Isten tanításával az élet védelméről.

A szolgálatunk másik fontos alapja a szeretet. Az igazság és a szeretet két pillér, mindkettő egyformán fontos. Képzésünknek is az volt a mottója, hogy „Az igazságot szeretetben mondjuk el”. Mindig arra törekedtünk, hogy a hozzánk forduló emberek érezzék, nincsenek egyedül: velük vagyunk, és azért is beszéltünk nekik Istenről, mert Ő akkor is velük van, amikor mi fizikailag nem. Mindenkit igyekeztünk hívő közösségbe, gyülekezetbe kapcsolni. Amikor lányunk nagyon beteg volt, majd fiatalon babát várt, én is kértem segítséget, de igazából az segített rajta a legtöbbet, hogy döntést hoztam: támogatom, áldozatot hozok érte, segítem őt a mindennapokban. A fiataloknak is az segíthet a legtöbbet, ha a családjuk melléjük áll a krízisben. Ez nem könnyű. Isten is ezt tette: megtestesült Jézusban, aki itt járt közöttünk, tanított minket, majd feláldozta magát értünk. Mennybemenetele előtt megígérte, hogy küld bátorítót, vígasztalót, hogy ne maradjunk egyedül – ő a Szentlélek. És adott közösséget is, hogy emberek által is megtapasztalhassuk a szeretetet, elfogadást.

Hány gyerek köszönheti az életét a Kiáltás az Életért Egyesületnek?

Legalább 120, akikről biztosan tudunk, de valószínű, hogy ennél több. Pontos számot nem tudok mondani, mert nem mindenkinek tudtuk a sorsa alakulását követni. Évente négy-öt gyerekről tudtuk, hogy segítettünk az édesanyjuknak az életüket megtartó döntésben. Nagyon szép, erőt adó történeteink vannak, néhányukkal a mai napig baráti kapcsolatban maradtunk.