„Könyvekből nem lehet megtudni mindazt, amit egy nagyszülő mesél” – A Képmás egyik legrégebbi előfizetőjénél jártunk

A Tisztviselőtelep csendes kis házában tömött könyvespolcok árulkodnak az itt lakóról. „Könyvtáros voltam – kezdi Márika –, nem vettek fel az egyetemre, a klerikális beállítottságom miatt. A Szabó Ervin Könyvtár igazgatója nagy párttag volt, de éppen szabadságon volt, amikor felvettek. 40 évesen szerezhettem meg a könyvtár szakos diplomát a főiskolán, felajánlották, hogy menjek egyetemre, és két év múlva lehetek könyvtárigazgató. Mondtam, hogy erre nem vágyom – akkor volt már két gyerekem. Aztán tíz évig a Széchenyiben, húsz évig a fogorvosi könyvtárban, még tíz évig a Központi Könyvtárban és két évig az állatorvosiban dolgoztam.”

Kérdezem, hogy a könyvtáros a könyvtárban a maga örömére is tud-e olvasni. „A Szabó Ervinben igen – feleli –, ott szoktam rá a krimikre. Aztán a fogorvosoknál már csak szakkönyveket.

Ott kellett az angol, a német, szerettem az egészségügyi társaságot, csak nagyon csúnyán beszéltek. Ott tanultam meg ezeknek a szavaknak a jelentését. De egy idő után ők is figyeltek rám, »Mári itt van, ne beszéljetek csúnyán!«”.
Márika lányának és fiának négy-négy gyereke van. A négy lány és négy fiú unoka közül, aki férjhez megy vagy megnősül, már kapja is a Képmás-előfizetést a nagymamától. „Mindegyik szereti, – meséli –, van egy olyan unoka-menyem, aki kérdezgeti, nekem megjött-e már a Képmás.” Azért számomra nem olyan egyértelmű, hogy az egy, sőt kettővel alattunk lévő generáció meg is fogadja a tanácsunkat, hogy mit olvasson. Miközben hallgatom, igyekszem kilesni a titkot én is. A tizenegy dédunoka is jelzi (és karácsonyra a szám várhatóan már 13-ra nő), hogy Márika valami fontosat nagyon jól át tudott adni két gyermekének a családról. Unokáját, Csabát is faggatni kezdem, szerinte hogy lehet ilyesmit átadni generációkon át. „Szerintem fontos, és anyunál is így volt, hogy mindig nyitva van az ajtó, és mindig, ha jön valaki, nem is feltétlenül csak családtag, hanem például a barátok, akkor szívesen látjuk. És ezt anyu innen hozta – mutat körbe az unoka a lakásban –, a nagyszülőkhöz bármikor átmehettünk a szomszédba. És mindig volt süti.” Arra is volt példa, hogy a nyolc unoka kikönyörögte, hadd aludjanak egyszerre mindannyian a nem túl nagy lakásban. „Sokat voltunk velük a férjemmel Balatonon meg Sopronban is – emlékszik vissza Márika –, együtt is a négy kisfiúval, és remek játékot találtak ki: amikor ebédelni indultunk volna, elbújtak a bokrokba… Már mindenkit megszólítottunk, nem látták-e őket.

Minden évben egy hetet voltunk velük Balatonon, mert az volt a mániánk, hogy mind a két házaspárnak legalább egy évben egyszer egy hetet biztosítani kell, hogy kettesben elmehessenek valahova.”

A múltkor Leányfalun egy lelkigyakorlaton Osztie Zoltán atya megjegyezte, milyen szép a Szekér család. Erre Márika azt felelte, ebben neki is van valami érdeme. Aztán hazament, és eszébe jutott, nem illene így dicsekedni. Írt is egy sms-t az atyának, hogy elnézést, hogy megint dicsekedett. „Zoltán atya visszaírt, hogy »ami igaz, az igaz, a te családod, neked is van ebben érdemed«. Úgyhogy ebben maradtunk” – fejezi be a történetet a büszke dédnagymama.

Kép

Kép: Jónás Jácint

Egyetemista unokáját – aki állítólag hétévesen rávágta a mi szeretnél lenni kérdésre, hogy nyugdíjas – arról kérdezem, elképzelte-e már, milyen nagypapa lesz. „Hát remélem, hogy olyan, mint az enyém volt. Nagyapám pipázott, ezért én is meg akartam tanulni pipázni.” „Az volt a mondása, hogy a pipa az a feleség, azzal törődni kell, a cigaretta csak szerető. De egyelőre szerencsére egyik sem dohányzik” – teszi hozzá a nagymamája, majd komolyabbra fordítva elmeséli, a legidősebb unokája azért lett történész, mert a nagypapa úgy tudott a történelemről mesélni. És a nővére is ezért lett történelemtanár.

„Végigéltük a háborút, ötvenhatot, az átkost, a könyvekből nem lehet megtudni mindazt, amit egy nagyszülő elmesél. A másik, ami nekem alapvető, ha már a nevelésről beszélünk, a példa. Sokkal többet számít a példa, mint ha szóban akarod meggyőzni őket.

Amikor mi szülők voltunk, nem volt utazás, nem volt sok pénz, de szerettük egymást, együtt voltunk. Azt hiszem, talán gyereket nevelni könnyebb nehezebb körülmények között.”
Amikor búcsúzunk, Márika még elmeséli, hogy amikor könyvtárosként egy svájci kiadó az online folyóiratot ajánlotta, mert az olcsóbb, ő azt felelte: „És mi lesz, ha elromlik az a masina?” Hisz elromlott például a mikrofilm is, egy 100 éves Pesti hírlap viszont ma is olvasható. És a svájci kiadó azt felelte, hogy igaza van, mert könyvhöz még áram sem kell, elég a gyertya. „A nyomtatott könyv nem olvasnivaló, hanem kincs” – szögezi le a könyvtáros vendéglátónk, majd hozzáteszi: „Számomra a Képmás is az, és kimondottan szerepe volt az elveim megtartásában. Jó volt azt érezni, hogy ugyanúgy gondolkodnak a »képmások«, mint én.” 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ez a cikk a Képmás magazin alapításának 20. évfordulója kapcsán készült. A sorozat többi cikkét ide kattintva olvashatja el.