„Háton hozták a súlyosan sérült gyerekeiket, akik nem jártak iskolába” – Magyar gyógypedagógusok segítenek Kenyában

Ez a történet egy Edwin Wagah nevű kenyai fiúval indul, aki az ELTE hallgatójaként került Magyarországra. Edwin egyetemi évei alatt makacsul és eltökélten próbált segítséget találni a fogyatékossággal élő kenyai gyerekek számára, éveken át mindenhova elment, ahol meghallgatták, és egyre csiszolgatta a tervét. Végül sikerült kapcsolatba lépnie az ELTE Gyógypedagógiai Karával és az Adventista Fejlesztési és Segély Alapítvánnyal. Edwin egy platformra hozta az összes szereplőt, és a közösen beadott pályázatuk öt kenyai általános iskola fejlesztésére a Hungary Helps-nél el is nyerte a támogatást. Dr. Perlusz Andrea gyógypedagógussal, speciális pedagógia szakos tanárral és szakpedagógussal, a kilencfős kenyai magyar team egyik tagjával beszélgetek.

kenyai gyerekek
Fotó: Erdős Attila és Perlusz Andrea

– Tőled szokatlan módon személyesebb fényképek jelentek meg az oldaladon kenyai tájakkal, mangófákkal, fekete bőrű gyerekekkel. Mégsem nyaralásnak tűnt mindez, hiszen a fotók nagy része iskolákban készült, bár a miénktől meglehetősen eltérő környezetben. Hogyan kerültél Kenyába?

– Edwin lelkesedése volt a motorja ennek a programnak. Amikor személyesen is megismerkedtünk vele, akkor tudtam meg, hogy a családjában van fogyatékossággal élő rokon, és ő megtapasztalta, hogy otthon, Kenyában semmilyen lehetőség vagy szolgáltatás nem volt elérhető számukra. A nagyobb városokban talán létezik fizetős ellátás, de azon a környéken, ahol ő felnőtt, semmi. Egyszerűen addig ment itt Magyarországon a különböző szervezetekhez, addig kopogtatott, amíg meg nem találta a lehetőséget.

– Te mit gondoltál, amikor először hallottál erről?

– Rengeteg pályázatot adunk be, és ritkán nyerünk… Amikor jött a hír, hogy megnyertük, először nagyon megdöbbentünk. Egy évünk volt a felkészülésre, és tudtuk, hogy meg fogjuk tudni valósítani! Először Edwin segítségével kiválasztottunk öt iskolát, azután interjúkat készítettünk arról, hogy milyen segítségekre lenne szükségük. Tárgyaltunk az ottani minisztériummal és egy olyan kolléganővel, Harsányi Eszterrel is, aki rendszeresen jár Kenyába a szervezetével, és rengeteg ötletet adott nekünk. Kértünk az Adra Kenyától is információkat a kenyai törvényi szabályozásról, tantervről, infrastruktúráról, például, hogy hányra járnak a gyerekek iskolába, hogy van szünetük…

A célunk az volt, hogy a közös munkánk révén a kenyai partnerintézmények meg tudják valósítani a befogadó, mindenki számára hatékony nevelés-oktatást, és hogy olyan módszertani műhelyekké is váljanak, amelyek további hasonló intézményeket tudnak támogatni. Érdekes, hogy náluk lényegében most is befogadó szemléletűek az iskolák, tehát mindenki oda jár, aki el tud menni az iskolába, egy-egy osztályban nyolcvan gyerek is tanul…

De igazából nincs pedagógiai terv a másságra, nincs tervszerű foglalkoztatás.

– Úgy tűnik, ők egy ösztönös befogadó iskolát hoztak létre.

– Valójában három-négy évesen már befogadják a gyerekeket az iskolába, mert ahol iskolások a testvérek – mindenki gyalog megy, és a szülők kísérik őket –, ott többnyire marad az iskolában a kistestvér, sőt alkalmanként a szülő is! Rendkívül természetes befogadó környezet ez, és ekkora létszámnál nyilván vannak fogyatékossággal élő gyerekek is. Próbálnak velük boldogulni, szeretik őket, de elemi feltételek hiányoznak a foglalkoztatásukhoz. Nincs szakemberük, nincsenek segédeszközök, nincs orvosi háttér. Nincs pad, nincs üveg az ablakkeretben, nincs áram, nincs folyóvíz… Nekünk a tervezéskor az volt a nagy kérdés, hogy a mi tudásunkat hogyan hasznosítják majd ilyen feltételek között.

Kép
kenyai iskola
A helyi gyerekek otthonról hozzák a széket az iskolába – Fotó: Erdős Attila, Perlusz Andrea

– Te mire készültél, mit csomagoltál a táskádba, milyen helyzetekre igyekeztél felkészülni?

– Tudtuk például azt, hogy ott is négy évszak van, és éppen tavasz lesz, meg hogy nagy a páratartalom. A rengeteg oltásról is tudtunk, amiket meg kell kapnunk, mielőtt elutaznánk. De nem számítottunk arra, hogy a meleg ellenére nem lehetünk rövid ujjúban, mert védekeznünk kell a moszkitók ellen. Az utolsó pillanatban is értek meglepetések, például kiderült, hogy az iskolák közelében nincs más szálláslehetőség, csak két fürdőszoba nélküli helyiség tíz embernek. A távolabbi Migoriban kellett berendeznünk a bázist, így sok idő ment el utazásra. Sötétben nem volt tanácsos közlekedni, és mindenhová kísértek bennünket, hogy vigyázzanak ránk. Az Európában működő tervezés itt teljesen használhatatlannak bizonyult.

Egyébként gyorsan beletanultam a rovarok ellen védő baldachin alatt alvásba vagy a szúnyogellenes permet állandó használatába, és a csapat is rugalmasan alkalmazkodott.

Összezárva is kedvesek tudtunk maradni egymáshoz, a derűnket is megőriztük.

– Jól értem, hogy a kenyaiaknak egy természetes inkluzív modellből kéne átmenniük a szaktudással rendelkező befogadó iskolai struktúrába, kihagyva a nálunk több mint kétszáz éves múltra visszatekintő szegregált oktatást és a jelenleg jól-rosszul működő integrációt is?

– Vannak azért ott is speciális iskolák, de ezek magánintézmények, a legtöbb gyerek számára nem elérhetők. Nehezítő jelenség a helyi törzsi kultúra is, amelyben a fogyatékossággal született gyerekeket szégyellik, sok tévhit és hiedelem övezi őket. Sok gyerek születik otthon, és előfordul, hogy szinte rejtegetik őket. Az igazán súlyosan sérült gyerekek kimozdítása nehéz feladat, meg kell tudni győzni a családokat arról, hogy van helye a gyereknek a közösségben, nem az ördög szállta meg. Az kérdés, hogy mit kellene erősíteni, a speciális intézet irányába toljuk-e a rendszert – de nem! Sokkal inkább azt próbáljuk elérni, hogy a helyi szereplőket erősítjük meg a szerepükben, annyira, hogy ők további támogatásokat tudjanak adni más iskoláknak is. A szűrővizsgálatokat megtanítjuk nekik, és szervezzük számukra a helyi hozzáférést az egészségügyi szolgáltatáshoz, amihez sokszor csak az információ hiányzik. Például Kenyában a társadalombiztosítás nem túl drága, mégis kevesen tudnak róla a nomád falvakban. Érzékletes példa erre a rengeteg gyulladt szemű gyerek. Ez a betegség könnyen kialakul a naptól, a vörös portól meg a higiénés feltételek hiányától, és könnyen kezelhető lenne szemcseppel, de a családok zöme nem tudja, hogy alapbiztosítással hozzájuthatna ehhez. Nem akarunk amolyan otromba európai módon felülről belenyúlni a rendszerükbe, csak a lehetőségeket igyekszünk láthatóvá tenni.

Ők nem boldogtalan és nyomorúságos emberek, hanem derűsek és felelősségvállalók a nehéz körülményeik ellenére.

– Milyen a fogyatékosság szűrése Kenyában?

– A gyerekek nagy része nem kórházban születik, így kórházi szűrésen sem esik át, és kórházból sincs sok. Mi a Viktória-tó parti régióban voltunk, ez a legelmaradottabb rész. Sok itt a maszáj, de vannak iszlámhívők és keresztények is. Elvileg léteznek szakértői vizsgálatok, de az itt élők nem érik el ezeket. Az iskolák valahol nyilvántartják a speciális nevelési igényű tanulókat, ám amikor híre ment, hogy jön ide egy európai csapat, akkor motorral, biciklivel és háton hozták a súlyosan sérült gyerekeiket, akik nem jártak iskolába. Akkor ez tetézte a feladatainkat, tanácsadásra volt szükség a szűrés mellett. Az egész falu felgyalogolt hozzánk, betegségekről is kérdeztek, mert nem tudták megkülönböztetni a fogyatékosságtól, így nem is tudtunk mindent megválaszolni. Önkéntes segítők fordították a szavainkat szuahélire, mert a nagyobb gyerekek már tudnak angolul, de a szülők nem.

– A tanácsadás mellett mi volt még a tarsolyotokban?

 – Workshopot tartottunk a tanárokkal. Kenyában a tanítók-tanárok egy részét az állam fizeti, a többiek bérét pedig a közösség adja össze, vagy a tanító kap a munkájáért cserébe valamit. Alig van gyógypedagógus, és keveset tudnak a gyerekek szükségleteiről. Sok módszert mutattunk nekik például arra, hogy a különleges képességű gyerekeket hogyan vonják be a tevékenységbe. Egyik alkalommal az egész osztály készített helyi agyagból betűelemeket, egy tanulásban akadályozott fiú viszont csak ült a helyén, ő nem is kapott agyagot: békén hagyták. Elvettünk egy darabot a tömbből, és megmutattuk, hogy ő is tudja csinálni. Az osztályban addig is helye volt ennek a fiúnak, de nem tudtak vele semmi pozitívumot elérni. Az inklúzió szerintem a tanulás és bevonódás akadályainak megszüntetését jelenti, a különbségek értékként való kezelését. Mindannyiunknak önbizalomra, sikerekre van szükségünk, és arra, hogy a másikat valamiben sikeresnek láthassuk.

Kenyában minden gyerek a leggyorsabb, az első akar lenni, mert különben észrevehetetlen. Ez a törekvés az erőszakig megy, nem tudnak kivárni, sorba rendeződni.

– Persze, mondtad, hogy nyolcvanfős osztályok vannak…

– És szinte semmi eszköz. Se tankönyv, se papír, se tábla, a széküket a gyerekek a hátukon hozzák az iskoláig. Nincsenek termek, a mangófa alatt ülnek vagy a földön. Az egyik tanárnőnél ott volt a kisbabája, megszoptatta a kicsit, ha kellett, és néha odaadta valamelyik gyereknek, ők pedig lelkesen segítettek. A következő pillanatban viszont azért, hogy elsők lehessenek egy játékban, már futottak is. Az marad életben, aki gyors – és ez szöges ellentétben áll az inklúzióval. Egyelőre abban tudunk nekik segíteni, hogy eltávolodjanak a fogyatékossággal kapcsolatos hiedelmeiktől, és a korai beavatkozásban rejlő lehetőségekről adhatunk nekik tudást.

– Nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem: milyen ajándékokat hoztál Kenyából?

– Színes maszáj kendőket gyönyörű színvilággal, amiben a piros dominál. Sajnos alig volt kimenőnk, egyetlenegyszer sétáltunk végig egy falu kis főutcáján úgy, hogy elöl ment Edwin, hátul a sofőr, és középen is egy férfi kísérő. Mi tényleg nagyon gazdagok vagyunk hozzájuk képest, vélhetőleg volt mitől félteni minket. A kenyai emberek kéthelyiséges házakban élnek, de szinte egész nap kinn vannak a szabadban műanyag székeken ülve. Nincs a házukban víz, aggregátoros áram akad néhány helyen, de semmi bútor, és szinte semmi személyes tárgy. A gyerekeken egyenruha van, de nincsenek játékok, tanszerek… Csak a tanár tudása van, amit szóban ad át. Az amerikai üdítőitalokhoz ők alig férnek hozzá, viszont a kupakokat használják a gyerekek számoláshoz. Házi feladat sincs.

– Mik a további terveitek?

– A következő évben azt szeretnénk, hogy a kenyai tanárok juthassanak el hozzánk.

Itt olyan helyeket mutatunk majd nekik, ahonnan bizonyos elemeket magukkal tudnak vinni. Szívesen megmutatnánk nekik a Holnap Iskoláját vagy a borsodi, személyes tanulási segítséget nyújtó IndaHouse programot, illetve szakképzési részképesítést adó programokat, mint például a Vakok Iskolájában a pékképzés. Programjainkat a Kenyatta Egyetemmel is megosztjuk, hogy továbbadhassuk a tudást. A program négyéves, alig várjuk a folytatást.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti