Kegyes történetek: A Peti

„Tényleg hittanra fog járni? Inkább ne, nem lehet vele bírni! A Peti … na majd te is meglátod!” Írhatnám, hogy ezekkel a mondatokkal vezették be Petit az életembe és az ovis hittanra. De az ismeretségünk már korábban kezdődött.

Öt évvel ezelőtt hallottam hírét, hogy meg fog érkezni. A Margitéknál unoka lesz... Megszületett a Margiték első unokája! És fiú!

Öblös babakocsiját már messziről felismertem az utcánk végében: tavasszal szuszogott, nyáron hadonászott, ősszel kirúgta a kocsi oldalát, télen jött a foga. Majd gyors és heves járműváltások következtek: a sport babakocsit tolta, nem ült bele, a lábbal hajtós motorral befarolt az utca közepére, a kis bicikli után meg rohant anyu, de sosem érte utol. Aztán megszületett a kistestvér, és én az alagsorból minden gyereknevelési könyvet felhoztam, hogy támogassam a szülőket vállalt kötelességük teljesítésében. Peti azonban nem kerülhette el, hogy korkedvezménnyel óvodás legyen. És így lett az ő neve ezentúl Apeti.

Nem győzök eléggé hálás lenni Istennek, hogy a gondolatainkat csak Ő ismeri. Mert amikor anyuka rákérdezett az ovis hittanra, én nem azt gondoltam, amit a szám kimondott: „Persze, jöjjön csak a Peti, nagy szeretettel várjuk!” A mondatból a módosítószókat és a minőségjelzőt kihagyhattam volna! A többes szám első személyű igealakot meg tudom magyarázni, nem hiába végeztem el a hittanárit: az isteni működés 3 személy működése: várjuk – a Mennyei Atya, Jézus és a Szentlélek… és én is ott leszek a hittan órán szerényen, a háttérbe húzódva.

Az első foglalkozás első öt percében Peti két lányt lökött föl, és három fiúba bokszolt bele. Nem tudott a közös imába bekapcsolódni, viszont az említett két lány és három fiú buzgóbban imádkozott, mint valaha. A következő öt percben gondolatban módosítottam a pedagógiai célt: ma nem a „Bocsássunk meg szívből egymásnak!” lesz az óra fő gondolata, hanem a  „Szeretjük embertársainkat  (még nevelőinket is)!”

Két elhajított kisautó, egy összefirkált színező, meg néhány gyors focicsel a kis asztal alatt székfeldöntéssel. Nekem a 10. és 20. perc között eltelt idő eseményei kiestek. Csak egy villanásnyi, de erőteljes isteni sugallatra emlékszem: „Jobban járunk, ha ezt a hittan órát minél előbb abbahagyod!”(Istenem, legalább tudjak kitalálni valami normális befejezést! És segíts, hogy ezt az ovis foglalkozást ne akarja megnézni egy szakfelügyelő!)

„Gyerekek! Próbáljatok meg rám figyelni! Nagyon fontos dolgot mesélek nektek! Reggel beszélgettem Jézussal, és azt mondta, hogy Klári néni, nagyon szeresd az ovisokat! Na jó, látom, hogy nem tudtok figyelni, akkor most szépen elköszönünk, és jövő hétfőn találkozunk!”

A következő hétfőn Petivel egyszerre értünk az óvodához. Libasorba rendeződtünk, hogy be tudjunk menni a kiskapun. Elöl anyuka öcsivel, utánuk Peti és én. Peti úgy irányította hadmozdulatait, hogy mi ketten lemaradtunk. Megfordult, megragadta a kabátgombomat, magához húzott, és halkan megkérdezte: „Te tényleg beszéltél Vele?”