Hat film, amelyben szenvedélyesen főznek, de közben az életről is szólnak
Szenvedélyem a gasztronómia, talán ezért is ejtenek rabul azok a filmek, amelyek az ételkészítés művészetéről szólnak és a kulináris élvezetek birodalmába kalauzolnak. Jöjjön most hat étvágygerjesztő film, amelyekből nemcsak csodálatos recepteket ismerhetünk meg, hanem közben az életről is fontos dolgokat tanítanak nekünk. Vigyázat, éhgyomorra egyik sem ajánlott!
Julie & Julia – Két nő, egy recept (2009)
A Julie & Julia évek óta az egyik kedvencem, mert ahányszor megnézem, mindig megerősít abban a meggyőződésemben, miszerint az embernek olyan munkát érdemes hivatásául választania, és abban lehet igazán sikeres, amit nem külső kényszer hatására, muszájból, hanem teljes szívből csinál.
A film valós történeten alapul, és két, egymással párhuzamos szálon és idősíkon fut. Az egyik főszereplője a fiatal New York-i Julie Powell (Amy Adams), aki miután élete zsákutcába kerül, új célként azt tűzi ki maga elé, hogy egy év alatt végigfőzi a híres „Hogyan Váljunk a Francia Konyhaművészet Mesterévé” című Julia Child-szakácskönyv összes receptjét, s kalandjait blogjában örökíti meg. A másik szál Julia Child-é (Meryl Streep), aki Amerika leghíresebb mesterszakácsa volt az ötvenes években, egy kulináris legenda, akinek könyvei és tévéműsora alapján számtalan amerikai háziasszony tette félre a megszokott amerikai fogásokat és tanult meg francia ételkülönlegességeket főzni. Bevallom, sokkal jobban szeretem ezt a vonulatot, amely bepillantást enged Child fantasztikus, kihívásoktól korántsem mentes életébe, ahogy amerikaiként és nőként bemasíroz a híres, férfiak uralta francia kulináris akadémiára, és szó szerint „lefőzi” a negyvenes évek Párizsát.
Julie és Julia ugyan teljesen más korban élnek, de egy valami vitathatatlanul közös bennük: mindketten a főzésen keresztül találják meg a hivatásukat és önmagunkat. A forgatókönyvíró-rendező Nora Ephron nagyon jó érzékkel építette fel a filmet, a két sztori kiváló ütemben váltogatja egymást, mindkettő egyformán szórakoztató, de számomra a történet valódi főhőse Julia Child, az a nő, aki „megtanította Amerikát főzni és enni”. Amikor ezt a filmet nézem, közben valóban érzem az ételek illatát, a boeuf bourguignon zamatát, és nem mellesleg a filmélmény a férjemet is úgy feltüzelte, hogy az első óta – amit legalább három újranézés követett – több receptet el is készített (többek között az előbb említett Julia Child-féle burgundi marhát). A filmet különösen azoknak ajánlom, akik keresik önmagukat, a hivatásukat, és azoknak is, akik már rátaláltak ugyan, de az úton kicsit elveszítették a lendületüket. Julia Child és Julie Powell ugyanis ékes példája annak, hogy ugyan irdatlan hit, munka és kitartás szükséges ahhoz, hogy megvalósíthassuk és sikerre vigyük azt, amire születtünk, de egyáltalán nem lehetetlen.
A séf (Chef), 2014
A séf egy igazi amerikai történet: kedves és emberi, amelynek főszereplője egy Carl Casper nevű menő szakács (Jon Favreau), aki az életben picit esetlen, külsejét tekintve pedig korántsem az a típus, akinek a láttán olvadoznak a nők – ám főztjével mindenkit elvarázsol.
A film elején egy olyan Casperrel találkozunk, aki beleragadt egy élethelyzetbe: egy elegáns étterem konyháját vezeti, ahol nem tudja a kreativitását rendesen kiélni. Miután egy nagyképű és befolyásos étteremkritikus megsemmisítő véleményt ír róla a Twitteren – miszerint egykor egy különleges ízeket kereső séf volt, mára azonban egy kiégett szakmunkáshoz hasonlítható – újraértékeli az életét, és volt felesége (Sofía Vergara) biztatására legjobb barátjával rendbehoz egy büfékocsit, kubai szendvicseket kezd árulni, és beutazza fél Amerikát. Ezúttal azonban nem a kritikusokat, hanem a twitterező-facebookozó közönség kegyeit keresi. A büfékocsis túrát ugyanis végigkíséri a közösségi média: Casper kisfia Facebook-oldalt készít a projektnek, és folyamatosan tölti fel a videókat a Twitterre is.
A film könnyed kikapcsolódást ígér, nincs benne semmi eget rengető, mégis működik a varázs. Azzal azonban számolni kell, hogy miközben nézzük, muszáj ennünk. Aki nem akarja magát kitenni ennek a kísértésnek, az inkább engedje el ezt a filmet, mindenki másnak azonban igazán kellemes kikapcsolódás lesz.
L’ecsó (Ratatouille), 2007
A L’ecsó egy animációs film, amely kicsik és nagyok számára is élvezettel „fogyasztható”. Alapvetése igencsak bizarr, ebben a mesében ugyanis egy patkány a főszereplő, aki szakács babérokra áhítozik. Remy (a patkány) sokban különbözik fajtársaitól: roppant kifinomult szaglással rendelkezik, imádja az ízeket, és önjelölt módon főzőcskézni kezd elegáns francia éttermek konyhájában. Remy mindaddig észrevétlen marad, míg az éttermi takarítófiú, Alfredo fel nem figyel rá és arra, hogy a vendégek imádják a patkány főztjét. Alfredo úgy dönt, elbújtatja az állatot, akinek segítségével séfnek adhatja ki magát. Kedvenc jelenetem, amikor a szőrös szívű, finnyás ételkritikusnak ratatouille-t tálalnak, aki az első falatot a szájába véve képzeletben visszarepül az időben, és megtalálja azt, amit már évek óta keresett: a magába feledkező gyermeki boldogságot.
A mese rendezői híres amerikai és francia szakácsokkal konzultáltak, az animátorok pedig még főzőtanfolyamokon is részt vettek, hogy valóban betekintést nyerhessenek egy francia étterem konyhájának miliőjébe. Ezen kívül olyan sztárszakácsok is közreműködtek a filmben, mint Thomas Keller, aki egyik éttermének konyháját is felajánlotta az animátorok gyakorlásához. A L’ecsó kötelező darab nemcsak a gasztronómia kedvelőinek, de azoknak is, akiket furdal a kíváncsiság, hogyan lehet az állatvilág egyik legellenszenvesebbnek tartott élőlényéből cuki főhőst varázsolni (márpedig jelentjük, lehet).
Ízlések és pofonok (No reservations), 2007
Töredelmesen bevallom, hogy akárhányszor megy ez a film a tévében, én bizony mindig megnézem. Sokáig nem is tudtam, hogy ez egy régebbi alkotás, a Bella Martha újragondolt remake-je, amely ebben az esetben épp olyan élvezetesre sikeredett, mint az eredeti. A történet szerint Kate (Catherine Zeta-Jones) sikeres konyhafőnök New York egyik elegáns éttermében, és mindene a munkája. Szakmailag nagyon sikeres, de magányos, hiszen önmagára sincs ideje, így a barátai is rég elkoptak mellőle. Egyetlen rokona testvére, Paula és annak kislánya, Zoe, de velük sem tartja a kapcsolatot. Amikor Paula autóbalesetben meghal, Kate-nek magához kell vennie unokahúgát, Zoét, akivel kezdetben nagyon nehezen találja meg a hangot. Míg Kate a kórházban látogatja a balesetből lábadozó kislányt, konyhájába egy új szakács érkezik, Nick (Aaron Eckhart), aki szinte mindenben tökéletes ellentéte a precíz, állandóan rendszerező és erősen introvertált Kate-nek: nagyszájú, laza és mindenkivel közvetlen. Miután Kate visszatér a konyhába, kezdetét veszi köztük a szakmai rivalizálás, de talán nem nehéz kitalálnunk, hogy ennek ellenére gyengéd szálak szövődnek közöttük.
A filmet elsősorban nőknek ajánlom, mert meghatóan ábrázolja az anyai érzéseket, ugyanakkor a közel engedésről, az emancipációról és olyan kérdésekről is szól, amelyeket minden lánynak meg kell válaszolnia saját magának, amikor felnőtté válik. Az Ízlések és pofonok egy nagyon kellemes, finom fűszerezésű film, aki még nem látta, annak ajánlom, hogy pótolja mihamarabb!
Ízlés szerint fűszerezve (Quanto basta), 2018
A gasztrofilmek sorában ez az alkotás különleges helyet foglal el a szívemben, nem csupán azért, mert az Asperger-szindrómások kevéssé ismert világát hozza egy kicsit közelebb hozzánk, de a csodás toszkán tájak miatt is, amelyek a filmnek csodálatos hátteret és keretet adnak.
Arturónak (Vinicio Marchioni), a sikeres séfnek ismétlődő dühkitörései miatt közösségi szolgálatot kell teljesítenie: egy Asperger-szindrómásokkal foglalkozó segítő csoport tagjait kell megtanítania a főzés rejtelmeire. Így ismerkedik meg a tehetséges Guidóval (Luigi Fedele), akit kíváncsisága, valamint az ízek és a fűszerek iránti rajongása arra inspirál, hogy jelentkezzen egy főzőversenyre, ahová Arturo és a csoportot segítő pszichológusnő is elkíséri. Arturónak számos kihívással kell szembenézni: meg kell tanulnia türelemmel lenni Guido iránt; be kell bizonyítania, hogy ér annyit, mint egykori partnere (és egyben a verseny zsűrijének elnöke), Marinari (Nicola Sari); és meg kell hódítania a szépséges pszichológusnőt, Annát (Valeria Solarino).
A film nem a konfliktusokra és váratlan fordulatokra teszi a hangsúlyt, a történet vázát a két főszereplő (Arturo és Guido) tökéletesen ellentétes karakteréből fakadó helyzetkomikum adja. Bár látszólag egy igazi „feel-good-movie”, azért ennél több spiritusz van benne: foglalkozik azzal, hogyan léphetünk túl múltunk hibáin és sérelmein, hogyan tanulhatunk szeretetet és elfogadást egy olyan személytől, akinek pont azzal vannak nehézségei, hogy ezeket kifejezze, és hogyan lehet egy kilátástalannak tűnő helyzet pont a változás és egy új élet kezdetének első lépése. A válaszokat nem kapjuk készen, ezzel a feladattal nekünk, nézőknek kell megbirkóznunk.
Az élet ízei (The Hundred-Foot Journey), 2014
Hogyan kapcsolódik a 2001-ben igazi „blockbusterré” vált Csokoládé című film Az élet ízeihez? Úgy, hogy mindkettőt Lasse Hallström rendezte, és a két produkció az ízlelőbimbók megzavarásra alkalmas képsorokat tartalmaz (nem is keveset). A francia kisvárosi miliő marad, de a csokoládébolt helyett a rendező most egy Michelin-csillagos étterembe repít bennünket, amelynek „nagy tányéron kis falat” világát sodorják veszélybe – legalábbis az éttermet vezető Madame Mallory (Helen Mirren) szerint – a szomszédban letelepedő indiai bevándorlók, Kaddamék ázsiai fűszerektől roskadozó, ínycsiklandó ételkreációi. Az indiai család és főleg az elképesztő szakácstehetségű fiú, Hassan (Manish Dayal) valóban mindent felforgat curryben úszó ételeivel, a konzervatív és kissé sznob tulajdonosnő meg ahol csak tud, keresztbe tesz neki. De ahogy az lenni szokott, végül ő is meglágyul. Szerelmi szál is van persze, a szexi séfhelyettes, Maquerite szerepében a gyönyörű Charlotte Le Bonnal. Mégsem igaz, hogy Az élet ízeit a kiszámítható fordulatok miatt mindenki unni fogja. Lasse Hallström ugyanis csodás „food-porn-filmet” rendezett, főleg azoknak, akik imádják az indiai és a francia konyhát, és azt is tátott szájjal bámulhatjuk, ahogy az ifjú Hassan elmerül a párizsi molekuláris gasztronómia világában.
És még egy kis háttérérdekesség a film kapcsán: a produkció feletti bábáskodást és a forgatókönyv forrásául szolgáló Richard C. Morais: A hundred-foot journey (magyar címe: Madame Mallory és a kis indiai konyhafőnöke) című könyv filmre vitelét nem kisebb nevek vállalták, mint Oprah Winfrey és Steven Spielberg. Ők bízták meg Hallströmöt a rendezéssel. És milyen jól tették! A végeredmény egy szerethető, bájos film lett, amely még az ízlelőbimbóinkat is lázba hozza.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
8 igaz történet alapján készült film, amely felráz és mélyen elgondolkodtat
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
