Csomagolástechnikák

Három életvidám csemetémmel a becsomagolás egész napos program volt. Mit program? Heroikus küzdelem! Mert nem egészen úgy nézett ki, ahogyan a filmekben, ahol a főhős, kiveszi egy laza mozdulattal a szekrényből a pedánsan összehajtogatott, egy másikkal pedig a fogasra akasztott ruhákat, majd a fehérneműs fiókból kikap pár lenge darabot, és mindezt hanyagul bedobja a bőröndbe…

Nemcsak az volt a gond, hogy a fentieken kívül szükség volt még néhány darabra, hanem, hogy például a vasalt ruha nálunk sohasem állt glédában a polcokon. Óránként változó, nehezen követhető állapotban voltak valahol a gyerek-szennyes-mosógép-fregoli-vasalnivalós kosár-szekrény körforgásban. Ráadásul csemetéim cseppet sem tisztelték a már összerakott ruhahalmokat, és nagy előszeretettel kunyerálták ki egy-egy málnaszörpös leöntés vagy vízi csata után épp azt a pólót, amelyet már besoroltam a csomagba. Közben persze zajlott a napi menetrend, így a bepakolandó tárgyak nagy része az indulás pillanatáig használatban volt, ezért egy ponton túl csak elméletben lehetett összeszedni az utazás minden hozzávalóját, vagyis listát írni az utolsó pillanatban bepakolandó holmikról.

Valójában csak a törölközőket, a meleg ruhákat és egy régóta kiszemelt regényt tudtam a bőrönd aljába helyezni. (Utóbbi ott is maradt, és tartok tőle, hogy a jövő nyaralásig sem lesz rá szükség.) Nyilván minden anya ismeri azt a jóleső érzést, amikor nagyjából mindenki és minden bent van a kocsiban, még nem derült ki, hogy mit hagytunk otthon, férjünk is megnyugodott, mert kiértünk a városi dugóból – vagyis elkezdődik a nyaralás. Kicsit talán nosztalgiázunk még az egykori félórás csomagolásokon, amikor gondoltunk egyet és útnak indultunk…, de közben arra gondolunk, hogy hamarosan már nagyfiúk és nagylányok fognak segédkezni a bepakolásban.

Pár év múlva valóban megsokszorozódik a szorgos kezek száma, a csemeték ugyanis lelkesen pakolják össze a saját motyójukat, amelyből egyik baba sem maradhat ki, hiszen „anya, ti sem hagyjátok itt egyik gyereketeket sem”. A szekrények úgy tárulnak föl gyerekeim előtt, mint egy elfelejtett mesevilág: A kinőtt darabokat: „Jaj ez a kedvencem, ugye elvisszük?” felkiáltással szorítják szívükre, a tollasütőket azonnal használatba veszik, és labda helyett a vázát sikerül eltalálni. Minden egyes strandjátékot föl kell fújni, hogy nem lyukas-e, minden vízipisztolyt meg kell tölteni, hogy el lehessen dönteni, melyiket is vigyük. A csomagolás végeztével rendszerint sokkal több tárgy van a bőröndökön és szekrényeken kívül, mint belül. Visszasírom a korszakot, amikor még csak a saját kezeimet kellett irányítanom, de elvégre meg kell tanulniuk, hogyan kell becsomagolni. Hamarosan egyedül is menni fog.

El is jön az idő, amikor már csak szankció nélküli ajánlásokat fogalmazhatok meg az utazás előtti bepakolást illetően. Például utalok rá, hogy talán bizonyos ruhadarabokat ki kellene mosni, vagy megkérdezem, nem kell-e valamit vásárolni. Választ azonban általában csak az utazás előtti napon, 8 óra után kapok. Gyerekeim ugyanis fontosabb problémák megoldásán törik a fejüket, például kisfiam azon, hogy két hangfalat hogyan rejtsen el észrevétlenül a hátizsákjában, lányaim pedig olyasmiken, hogy milyen színű körömlakk a legideálisabb egy biciklitúrához, és milyen zenéket vigyenek magukkal az utazásra. Éjfél után, egy-egy megrázó élmény hatására többnyire feladom. Például miután bepillantást nyerek egy-egy táskába, ahol a hosszú estéken át vasalt pólók gombóccá gyűrve kavarognak.

Vagy amikor kisfiam hátizsákjában az edzőcipő a hófehér törölközőbe csavarva várja az utazást. Reggel aztán, miközben kegyesen kortyolnak párat a kikészített kakaóból vagy kávéból, ők is előveszik a „listát”. Vagyis engem: „Anya mit is kell még vinni?” Ilyenkor aztán váratlan dolgokra derül fény, például, hogy kell esőkabát, hogy a meleg ruha hosszúnadrágot jelent és nem sortot, hogy az edzőcipő nem jó a zuhanyozáshoz. És leginkább persze arra, hogy a táska, bőrönd és hátizsák kicsi. És hogy „Anya miért az utolsó pillanatban szólsz?”