Egy rendőr, aki reménységet mutat a szakadék szélén állóknak – D. Tóth Norbert gyerekként nyomorgott, felnőttként másoknak segít

Negyedik fiúként érkeztem a családba, utánam még két húgom született. Kilenc hónapos koromban állami gondozásba kerültem, aminek pontos okait a mai napig nem sikerült feltárni. Két-három hetente hazavittek egy-egy napra, de erre az időszakra egyáltalán nem emlékszem. Arra viszont igen, ahogy kétévesen állok a lakóotthon kerítésénél órákon keresztül, várok és kántálom, hogy „anya, anya”. Mindennap ott álltam és vártam. Nem volt köztünk szeretetteljes anya–gyerek kapcsolat, én mégis ragaszkodtam hozzá. Négyéves korom körül a nagymamám unszolására hazahozott, de nem mondhatom, hogy kellemesebb időszak következett. Anyám engem magázott, én voltam az, aki soha semmit nem csinált jól.

Debrecen külvárosi részén laktunk egy fűtetlen, komfort nélküli, nagyon rossz állapotú 35 négyzetméteres házban: anyám, nagyanyám, a három bátyám, a két húgom meg én. Anyám akkor már intenzíven ivott, nem is dolgozott, így mi, gyerekek harminc napból huszonötöt éheztünk otthon. A szomszéd Julika néni hozott nekünk ételt, ha mondtuk, hogy nagyon éhesek vagyunk. Azt tudom, hogy az osztálynaplóban ott volt a nevem mellett a 3H (halmozottan hátrányos helyzetű), de a családból kiemelésről szó sem esett. A három bátyám elég hamar csavarogni kezdett, az sem véletlen, hogy mindhárman megjárták a börtönt. Két bátyám azóta jó útra tért, rendezett életet élnek. Ők néha napokig nem kerültek elő, én meg a két húgommal ott voltam anyám mellett. 12 évesen dolgozni kezdtem egy debreceni vállalkozónál, szemetet szedtem a piacokon suli után, nem sokkal később már teljes munkakörben voltam.

Mindegy volt, nyár van vagy tél, iskola után hazamentem, este 6-7 óra felé rákötöttem a kempingbiciklire a seprűt, és elindultam, hogy Debrecen három különböző piacán takarítsak. Általában éjfél körül végeztem.

Mellette hetedik-nyolcadikban gödröket, árkokat ástam egy hőszolgáltató cégnek.

Milyen irányba szerettél volna továbbmenni?

Nyolcadik vége felé jött a suliválasztás, és én mondtam anyámnak, hogy nem akarom ezt egy életen át csinálni. Szakmunkát szeretnék tanulni és dolgozni, szeretnék jelentkezni szobafestő-tanulónak. Anyám azt mondta, túl hülye vagyok ehhez, és azt ordította, hogy takarodjak, én pedig fogtam egy táskát, és elindultam.

Három napig egy buszmegállóban aludtam, aztán Kati, az osztálytársam és a szerelmem mondta, hogy az apukájának van egy tanyája, megengedik, hogy odamenjek. Így is lett. Közben jelentkeztem a 108-as számú Povolny Ferenc Szakképző Iskolába, ahova a jegyeim alapján felvettek, és a tanyáról kezdtem bejárni az iskolába. Később bekerülhettem kollégiumba, de esténként onnan is eljártam dolgozni, persze nem hivatalosan. A tanáraim és a kollégiumigazgató nagyon sokat segítettek, sokat köszönhetek nekik. Jó körülmények között voltam, nem fáztam, nem éheztem, mint kisgyerekként, amikor bebújtunk a testvéreimmel egy kabát alá, és ott vacogtunk. Akkoriban behunyt szemmel mindig elképzeltem, hogy egy meleg ágyban vagyok a saját szobámban, játékok vesznek körül. Valahogy tudtam, hogy ez nekem gyerekként nem fog összejönni, és akkor arról kezdtem álmodozni, hogy ha felnőtt leszek, szép autóval járok, szép házam lesz szép kerttel, a gyerekeimnek szép szobával. Ha hazaérek, csak kinyitom a távirányítóval a garázs ajtaját, és begurulok.

Sikerült. Nem azonnal, nagyon sok dolgot apránként tudtam megvalósítani, de most úgy élek, ahogy akkor, ott dideregve, éhezve elképzeltem.

Abban, hogy később rendőr lettél, lehet valami sorsszerűség? A családi tragédiák folyamatának megállítása, a szabályok, a tisztességes dolgok tudatos felvállalása? Vagy véletlenszerűen alakult?

Azt nem mondom, hogy véletlenszerű volt. Bevittem a két húgomat a családsegítő szolgálathoz, hogy segítsenek elhelyezni őket. Azt hazudtam, hogy 18 elmúltam, így engem nem helyeztek vissza állami gondoskodásba. De, amikor meghalt anyám és nagyanyám 1999-ben, és kiderült, hogy én még mindig csak 17 vagyok, bekerültem újra egy lakásotthonba Hajdúsámsonban, aztán még két helyen. Kaptam enni, volt ruhám, mert a szociális ellátórendszer gondoskodott rólam, így nyugodtan be tudtam fejezni a szakmunkásképzőt. Leérettségiztem és jelentkeztem a miskolci rendészeti szakközépiskolába, mellette elkezdtem az egyetemet szociálpedagógia szakon Debrecenben. Hétköznap nappalin tanultam a miskolci rendőriskolában, hétvégén jártam a Debreceni Egyetemre. Nagyon nehéz volt, de csak sikerült az akkori párom támogatása mellett. Ahogy végeztem, azonnal járőr lettem Debrecenben, majd körzeti megbízott. Később Pesten lettem bűnügyi területen vizsgáló, majd kiképző. Ezután szakirányítóknál dolgoztam, jelenleg a BRFK Kommunikációs Osztályát erősítem. Haladok lépésenként előre.

A rendőri hivatás mit szimbolizált akkor, amikor elkezdted, és mi az, amit most jelent számodra?

A rendőrség kicsit olyan nekem, mint egy összezáró család, egy különleges társadalom. Gyökértelen voltam, és azt gondoltam, itt, a rendőrök között jobban gyökeret tudok ereszteni, mint más szakmában. Mindemellett fontos volt, hogy szabálykövető jellegű munkát végezzek, amiben rendszer van, ami nekem is mutatja az utat. Az is fontos volt, hogy segítsek másokon, mert én tudom, milyen a családon belüli erőszak, milyen az, amikor elkóborolnak fiatalok, tudom, milyen amikor valaki állami gondozottként sokadjára szökik a GYIVI-ből. Ha valaki a pillanatnyi helyzete miatt elkövet egy jogellenes cselekményt, én mögé látok, és tudom, hogy ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ő velejéig rossz. Egyszer járőrként ki kellett vonulni egy betöréshez. Az egyik elkövető sráccal együtt voltam nevelésben egy lakásotthonban.

Nagyon furcsa volt, amikor felismertük egymást. Tudtam, milyen helyzetben lehet, de nyilvánvalóan a hatóság nevében jártam el. Ő értette, és azt mondta, örül neki, hogy én fogtam meg, mert tudja, hogy emberséges leszek vele.

Más kollégáim is emberségesek lettek volna, de a rendőri pályafutásom során azóta is sokszor kerültem ilyen helyzetbe, ahol azonnal el kellett választanom a munkát és a privát életemet. A rendőri szakma egyik specialitása az, hogy töményen találkozunk az élet szomorú oldalaival, amiket egy átlagember nem lát. Amikor egy fiatal rendőr elkezd dolgozni ebben a szakmában, ez sokkolhatja, de idővel mindenki megtanulja kezelni.

Nagyon érdekes a kapcsolódásod az irodalomhoz. Számos irodalmi est volt az elmúlt években, ahol neves művészek, közéleti személyiségek olvasták fel a novelláidat, verseidet. Hogyan indult mindez?

Úgy másfél évtizede kezdtem el írni, csak leírtam a gondolataimat, az emlékeimet a gyerekkoromról. Egyszer Szalóczy Pállal beültünk valahova együtt kávézni, ő mondta, hogy látta a Facebookon az egyik írásomat, van-e még ilyen? Átküldtem neki, majd felhívott, hogy csináljunk egy felolvasóestet. Nekem ez megrendítő volt. Szabadkoztam, hogy ne vesztegessék erre az időt, de akkor Pali átküldte Bőzsöny Ferencnek meg Szersén Gyuszi bácsinak, és utána ők hívtak fel, hogy legyen irodalmi est. Az egyik előadásnak az volt a címe, hogy „A rendőr lelke”. Ezek kis novellák, színpadi jelenetek, amelyekben szerepel a gyermekkorom, egy erős társadalmi rajz meg persze a rendőri hivatás.

Azt szoktam mondani, amennyit a sors elvett, ugyanannyi jót is kapok. Én már gyerekként nagyon szerettem, amikor a nagymamám a Szokol rádión hallgatta a Kossuthot. Debrenti Piroska, Bőzsöny Ferenc és más nagy rádióbemondók orgánumát is imádtam, majd a tévében Szalóczy Pál, Mohai Gábor, Zahorán Adrienn hangját. Isten és a sors úgy alakította, hogy én ezeket az embereket megismerhettem személyesen, majd barátság alakult ki közöttünk, pedig némelyikükkel 50 év a korkülönbség.

Bőzsöny Ferenccel, Szersén Gyulával már van köztünk egy Föld és egy Ég, de a kapcsolat fennáll, és én nem hagyom elveszni.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy ezek az emberek az én műveimet felolvasták, innentől kezdve egy csoda vált ezekből az írásokból.

Nagyon fontos a társadalmi felelősségvállalásod, a jótékonysági akciók is, amiket szervezel egy-egy bajba jutott családnak, anyukának. Velük hogyan kerülsz kapcsolatba?

Az anyai nagymamám nagyon jólelkű ember volt, és én gyerekként megfogadtam, hogy amikor majd lehetőségem lesz az életben, én is segítek. Rendőrként számos információ eljut hozzám, ha egy gyerek éhezik, ha bántják, ha egy család krízisben van. A nejem is nagyon sokat segít. Kiírom a Facebookra egy posztban, hogy bajban van egy család, segítségre lenne szükség, és annyi, de annyi jólelkű embert ismerek, akik szó nélkül jönnek és segítenek! Nemrég 24 óra leforgása alatt 300 ezer forintot gyűjtöttünk össze egy anyának, aki egy bántalmazó apukától hozta el a két gyermekét, és nem tudtak hova menni. Van úgy, hogy egy ismerősöm hívja fel a figyelmemet, hogy valaki most nagyon nehéz helyzetben van, de sokszor engem keresnek meg közvetlenül.

Most is két egyetemet végzek egyszerre, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet és a Károli Gáspár Református Egyetem jogász karát, meg ott van a családom, a két gyönyörű gyerekem és persze a munkám. Örülök, hogy a jogot ezen az egyetemen végezhetem, hiszen a hit közel áll hozzám. Bár Isten házába keveset járok, az égiekkel kötött paktum szerint élek.

Nekem nagyon fontos, hogy ennyi jó ember vesz körül, akik ténylegesen segítenek, nem csak szomorú emojikat nyomnak egy segítségkérő poszt alá.

Arany János azt írja, „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben / Ember lenni mindég, minden körülményben.” Ez a hitvallásom, hogy mindenki a saját maga szintjén, de segítsen, ha tud, mert ennek van értelme a földön.

Hamarosan már három komoly diploma lesz a kezedben. Maradsz a rendőrség kötelékén belül, vagy szeretnél más, esetleg nemzetközi helyszínre lépni, ahol kombinálhatod az eddigi tapasztalataidat?

Szeretnék továbbra is a rendőrség kötelékében maradni, a tudásomat, tapasztalataimat a rendőri munkába integrálni. Az utóbbi időben sokat változott, fejlődött a rendőrség szociális érzékenysége, az a tapasztalatom, hogy jó irányba megy a rendőri szervezet, és én ezt az ívet szeretném még inkább felfele húzni. De a legfontosabb továbbra is a családom! A gyönyörű kislányom, a kisfiam, aki a „klónom”, és a párom, aki a legfőbb társam, támaszom, aki a családi fészket melegíti. Ők az én életem centrumai.