A kutya a jelenben tart – Látogatás a Tábitha Házban

Borongós és esős téli nap volt. Ideges, elnyűtt emberek a vonaton, az utcákon, úgy tűnt, mindenki igazodik az időjáráshoz. Tipikus szürke hétköznap. Csakhogy szombat volt… és vajon tényleg szürke? Nézőpont kérdése. Ez az, amit megtanultam Tuza Erikától, akivel önkéntes munkájáról, a kutyás terápiáról és legfőképp az életről beszélgettünk a Tábitha Házban tett látogatásomkor.

Tuza Erika terápiás kutyájával a Tábitha Házban
Tuza Erika terápiás kutyájával a Tábitha Házban

Kép: Páczai Tamás

,,A hely, ahol félelmet oszlatnak.” Így jellemzik magukat a 2011-ben alakult gyermek­hospice-ház dolgozói. A házat – amely semmiképpen sem kórház – az életet veszélyeztető, illetve rövidítő betegségekben szenvedő gyermekeknek hozták létre. A családi házból átalakított intézmény alapítója és fő támogatója Galambos László. A Tábitha otthon több mint 100 családnak segített már: amikor a legnagyobb szükség van rá, megfogják a szülő, a család kezét.

Amikor csöngetnék, nyílik a kapu, és két kedves, mosolygós hölgy lép ki rajta. Az egyikükön élénk narancssárga tábithás póló. Miután meglát, kedvesen behív és megkér, hogy hagyjam az előszobában, amire most nincs szükségem, és vegyek egy zsákot a cipőmre. Mielőtt belépnék, hirtelen nyílik az előszobaajtó, és egy West‑szindrómás, központi idegrendszeri betegségben szenvedő nagylány jön felém nagy lendülettel. Máris ott terem két nővér, és elnézést kérve betessékelik a szobába. „Semmi gond – mondom –, nem ijedtem meg.” Tényleg nem.

Mert ahogy megérkeztem ebbe az otthonba, nem a kézmosók és a bekötött oxigén ragadta meg a figyelmemet először, hanem a megnyugtató, családias légkör. A nappali tele társasjátékkal, könyvekkel, videókkal, a kanapén ülve először fel sem tűnt a terasznál lévő tolókocsi.

Miközben körbejárom a szobát, megérkezik Tuza Erika. „Kicsit eláztunk – mosolyog –, de főleg Frida” – a vele érkező cocker spániel. A másik kutyus, Maya, kimenőt kapott, ,,esőnapja” van. A két nővér nagyon örül az érkezőknek. Erikának és nekem kávét, Fridának pedig egy hajszárítót hoznak, és miközben kedves történeteket mesélnek a kutyákról, megvitatják a napi eseményeket.

Kép: Páczai Tamás

 

Erika azt mondja, mindig tökéletes állapotban kell lenniük az állatoknak, hiszen ezzel is a tiszteletet jelzik a betegek iránt. Bevonulunk beszélgetni az orvosi szobába. Ez az otthon egyetlen kórházi szeglete. Kórlapok, gyógyszerek, betegágy. Leülünk az asztalnál, Frida letelepszik gazdája mellé. Jó rájuk nézni, jó, hogy a tekintetükből árad a jókedv, a szeretet, így belőlem is eloszlatják a szoba hatására előtörő furcsa, vegyes szomorú-ijedtséget.

Erika a nővérekről és önkéntestársairól mesél.

„Mindenkinek itt van a szíve, tudod? Hihetetlen, mire képesek.”

Ő nyolc éve járja a kutyaterapeuták útját, a házban négy éve dolgozik. Bármilyen furcsán hangzik is, úgy gondolja, a Tábitha az életről szól, arról, hogy minél több pozitívumot nyújtsanak a gyerekeknek. Munkája kapcsán elmeséli, hogy mindenki eredendően úgy áll hozzá a kutyákhoz, mint segítő lényekhez. Készítettek nekik saját kekszes dobozt, rögtön hozzák a hajszárítót…

Ide tartoznak.

„Azt gondolom, hogy egy kívülállónak a kutyák segítségével sokkal könnyebb megemészteni és elfogadni a halált és beszélni róla, ami eleve egy tabu.”

Kép: Páczai Tamás

 

– Olyan sokan hárítunk, ha ez a téma szóba kerül, kevesen tudnak jól reagálni. Talán pont a gyerekekben van meg az a nyitottság, hogy mernek beszélni a halálról?
– A gyerekeknél nincs tabutéma, nem gondolják, hogy nem illik róla beszélni, hogy ne beszéljünk róla, mert bevonzzuk. Vannak olyanok, akik például évek óta ismerik Mayát, és bizony észreveszik, hogy öregszik. Ilyenkor megkérdezik: mi lesz, ha a Maya nem lesz?

Erre azt válaszolom nekik őszintén: sírni fogok, sokáig, egész életemben hiányozni fog, de amikor elmúlik a nagy szomorúságom, örömmel fogok arra emlékezni, hogy megosztottam vele az életemet.

– Mi a kutyák jelentősége a terápiában?
– A kutya pozitív felületet nyit. A kezelések során a gyerekek és a szülők is hihetetlenül mély sebeket tudnak szerezni. Emlékszem egy nagyon megható élményre. Egy kislány életvégi ellátáson volt itt, és halála előtt 2–3 nappal szeretett volna találkozni a kutyákkal. A terápia alatt a kislány anyukája sírva mesélte nekem, hogy egy nővér már nem akart fájdalomcsillapítót adni a gyerekének, hiába kérte. Ekkor a kislány nagyon erélyesen rászólt: ,,Anya, nem sírsz, megbeszéltük!” Olyan mértékű erő és kitartás volt benne kiskamasz létére, ami megrendítő. Pár nap múlva volt Maya szülinapja, és az anyukájától kaptam egy e-mailt. Most veszítette el a lányát, és felköszönti a kutyámat!

Sok esetben a kutyás terápia az utolsó közös pozitív élménye együtt a családnak.

Nem velem, a kutyákkal. Én csupán a csatolt hozzátartozójuk vagyok, ezt szoktam mondani.

– Van, aki elutasítja a terápiát?
– Gyerekeknél nincs, maximum nem foglalkoznak vele. A felnőtt hospice más kérdés. Úgy gondolom, hogy a hospice ellátásban a kutyának van helye és van szerepe, de nem mindenáron és mindenkinek. Nagyon fontos, hogy mindkét fél élvezze a munkát, szeretem, hogy a kutyák sokszor intuícióból dolgoznak. Ekkor alakul ki egyfajta lélektől lélekig tartó energetika. Minden terápia személyre szabott, mindenben a betegekhez igazodunk.

Kép: Páczai Tamás

 

– Amerikában döntöttél az állatasszisztált képzés mellett. Mi motivált?
– Igen, a tanárom vitt el egy hospice-házba, ahol a három golden retrieverrel való munka azonnal meghozta a kedvem. Azelőtt nem is nagyon hallottam ilyesmiről, nem is vágyódtam hasonló helyre. Amikor tíz évvel ezelőtt hazajöttem, még gyerekcipőben járt itthon a képzés, de bejelentkeztem egy alapítványnál, és 2009‑ben kiválasztottam Mayát.

– Mi alapján választottál kutyát?
– Ez a „hogyan ne válasszunk terápiás kutyát” kérdése… Fényképről. (nevet) Megkaptam az egynapos képét, és tudtam, hogy ő az. Frida már egy jóval tudatosabb választás eredménye volt. Igazából az ide érkezőknek nagy meglepetés a kutya jelenléte a hospice-ban. Meghökkent, a jelenben tart. Általuk én is rengeteget tanultam. A legfontosabb erényük a képzett terápiás kutyáknak, hogy nyitottak (ekkor felugrik az ölébe Frida), de be tudják tartani azt a határvonalat, amit az önkénteseknek is kell.

Akkor tudod jól végezni a szolgálatot, ha láthatatlanul tudsz jelen lenni a család életében.

– Ők a jelenben tartanak téged, ti pedig közösen a jelenben tartjátok a gyerekeket. Ha innen kilépsz, le kell zárni mindazt, ami itt történik?
– Pontosan. Jól kell tudni ,,zsilipelni”. Amikor egy beteg mellett jelen vagyunk, utána haza kell mennünk a saját életünkbe. Hasonlóan az otthoni problémákat sem vihetjük a betegekhez. A magánéletemben nagyon tudatosan ügyelek arra, hogy feltöltődjek, pozitív élményekkel vegyem körül magam és a kutyákat is.

– Mindenkinek lehet rossz napja, nehéz időszaka, amikor esetleg pont a te lelkednek van szüksége támogatásra. Előfordult már, hogy le kellett mondanod egy foglalkozást?
– Amikor az én családomban történt haláleset, két hétig nem jöttem, hogy úgy érkezzek vissza, ahogy kell. Egyébként csak akkor, ha én vagy a kutyák betegek voltunk. Az önkéntesség többek között arra tanított, hogy átértékeljem a problémákat. Hol kezdődik a baj? Mi az, amiért panaszkodsz, kell-e egyáltalán? Tudod, minden haldokló tanít minket valamire. Akkor tudjuk igazán élvezni az életet, ha szembenézünk múlandóságunkkal, hiszen véges időre jöttünk, ebből kell kihozni a legtöbbet. Sajnos a betegség és a baj derült égből villámcsapásként jön. Lehet, hogy elcsépelt spirituális frázisnak hangzik, de hálásnak kell lennünk, minden egyes napot meg kell élnünk örömmel.

Nem olyan rég egy beteg azt mondta nekem, nagyon szép élete volt. A vége nehézkes, de így legalább kiegyenlítődik. Ez egy hatalmas figyelmeztetés és felkiáltójel, hogy úgy éljünk, hogy a végén mi is ki tudjuk mondani ezt.

Nem kell ehhez lottó ötös, itt a megélés számít.

You may also be interested in this