Ne őrüljünk meg! – a „Hosszú út lefelé” című filmről pszichológusszemmel

Az élet nem fenékig tejfel. Az élet nem kívánságműsor, vagy éppenséggel nem habos torta, na és persze mindenkinek megvan a maga keresztje... Általában rezignált, belenyugvó arccal közli ezt valamelyik családtag, barát, ismerős, akinek a vállát ugyanúgy mázsás terhek nyomják, mégis mintha megbékélt volna a kártyalapokkal, amelyeket az élet leosztott neki. Hogyan csinálja? Hogy bírja el a sok gondot, bajt, bántódást, hogy nem őrül bele a nehézségekbe és a leküzdendő akadályokba, amik előtte tornyosulnak? És mi van azokkal, akik nem bírják el a saját terhüket?

Hosszú út lefelé film plakátja

„A megküzdés nehéz és fájdalmas, de sokkal jobb, mint megőrülni, pszichotikusnak lenni, és úgy maradni” – mondta az egyik tanárunk az egyetemen a stressz és megküzdés című tantárgy égisze alatt. Az élet legnehezebb feladatai közé tartozik, hogy farkasszemet nézzünk a problémákkal, és ne fülünket-farkunkat behúzva meneküljünk előlük.

A sztori

Mostani filmünk négy szereplője szilveszter éjszakáján egy londoni felhőkarcoló tetején köt ki. Martin (Pierce Brosnan) elismert televíziós bemondó volt, míg a kapuzárási pánik hevében le nem feküdt egy kiskorúval, aki idősebbnek adta ki magát, és ez a lépés a karrierjét és a házasságát is egy csapásra romba döntötte. Régi fénye megkopott, az emberek ujjal mutogatnak rá, ő pedig naphosszat a folyamatos megalázottság érzésében dagonyázik.

Maureen (Toni Colette) visszafogott, szolid nő, egyedülálló anya, aki beteg, fizikai és értelmi fogyatékos, ágyhoz kötött fiát ápolja egész nap. Vajmi keveset lát a világból, nincs senkije, akivel megoszthatná ennek a börtönbe vetett létnek a fonákságait, saját negatív érzéseit, ki nem mondott bánatát.

Kathy (Tuppence Middleton) elsőre tipikus lázadó tinédzsernek tűnik, aki jó dolgában nem tudja, mit csináljon, ám hamar kiderül, hogy politikus édesapja (Sam Neil) miatt állandó rivaldafényben, nagy nyomás alatt élnek, különösen mióta nővére két évvel ezelőtt egyik pillanatról a másikra eltűnt a föld színéről, és azóta sem sikerült kideríteni, életben van-e még egyáltalán.

JJ (Aaron Paul) a zenészből pizzafutárrá avanzsált fiatalember a legtitokzatosabb mind közül: rákosnak vallja magát, mert annál, hogy nincs semmiféle jövőképe, még ez az opció is kevésbé ijesztő.

Különböző figurák, eltérő életszakaszban, különféle problémás élethelyzetektől roskadozva, de mégis ugyanarra a döntésre jutva másznak felfelé a végtelen lépcsősorokon. Mennyi energiát kell még a halálba is belefektetni, nem igaz! 

 

 

 

 

Miért éppen ők?

 

A négy emberben első ránézésre csupán annyi a közös, hogy reményvesztett állapotukból nem látnak kiutat, s úgy döntöttek, hogy meg akarnak halni. Az öngyilkosságnak ugyanis nincs egyetlen jól körülírható oka, nem létezik egyetlen személyiségtípus, amely determinálná, hogy az egyén a megküzdés, illetve a nehézségekkel való szembenézés helyett a halált fogja választani.

 

Ennek ellenére felmerül bennünk a kérdés, miért pont ők? Mi az a közös pont, ami miatt mindannyian úgy döntöttek, véget vetnek földi létüknek? Választ szeretnénk, mert úgy érezzük, ezáltal valamiképp megmagyarázhatóvá válna a megmagyarázhatatlan. Ha sikerülne kielégítő, szép kerek választ találni, valahogy távolabbról tekinthetnénk a problémára. Talán a figyelmeztető jelekre vagyunk kíváncsiak, amelyek az öngyilkos szándékra mutatnak rá és megelőzhetővé tennének egy ilyen visszafordíthatatlan tettet.

 

Ahogy a film előrehaladtával a szereplők élete egyre inkább kibontakozik, rájövünk, hogy mindannyian veszteségélménnyel küzdenek, s éppen a gyász valamelyik fázisában tengődnek. Martin és Kathy vesztesége kézzel fogható: Martin az egzisztenciáját, illetve a hozzá közel álló szeretett személyeket is elvesztette, fenekestül felfordult az élete, ám ő még nem áll készen arra, hogy befogadja ezt a sok változást. Kathy nővére eltűnt, a sok rejtély, a bizonyosság hiánya, hogy a testvére él-e, megnehezíti a feldolgozás és az elengedés folyamatát, mert valahol mélyen mindig ott pislákol a remény: hátha visszafordítható a folyamat, mégis van esély a szeretett személy visszatérésére és a kapcsolat megújítására, a családi viszonyok helyreállítására.

 

Ezzel szemben Maureen és JJ vesztesége sokkal elvontabb, kevésbé megragadható. Ők olyasvalami hiányától szenvednek, ami igazán soha nem is volt az övék. Maureen kevéssé kapcsolódik a világhoz, nem mehet felfedező utakra, tapasztalni, szétnézni, mert beteg gyermeke minden energiáját és idejét felemészti. Nincsenek társas kapcsolatai, akiktől támogatást remélhetne, világa zárt, monoton, egysíkú. JJ pedig nem találta meg azt az utat, amin járnia kellene, így aztán egy helyben toporog, miközben úgy érzi, lemarad a saját életéről.

 

A sehova sem vezető, céltalan élet talán az egyik legnyomasztóbb teher, amely a gondtalannak, olykor-olykor boldognak tűnő perceket is képes megkeseríteni.

 

Mindegy, hogy az ember sorsa mi miatt alakult így, elvesztette a céljait, vagy rájött addigi élete haszontalanságára, esetleg soha nem is tudta merre halad az élete, a végeredmény ugyanaz: a kiégett, rezignált beletörődöttség érzés, ami azt súgja, hogy nincs is értelme az egésznek. Persze, az is előfordulhat, hogy valaki (mint Maureen) nagyon is sok feladatot vállal magára, amelyeket fizikailag, vagy érzelmileg egyszerűen képtelen tovább elhordozni, s még ha eleget is tesz a mások, illetve saját maga által támasztott elvárásoknak, senki sincs mellette, aki biztatná, bátorítaná, és a folytatásra ösztökélné, így a fásult lelkiállapot maga alá gyűrheti.

 

Csapat a tetőn

 

Ugyanakkor ezek a nehézségek csupán rizikófaktorok, hiszen számos pozitív példát láthatunk arra, hogy az emberek a problémákkal szembesülve valamiképp mégis győzedelmeskednek, és nem bénulnak meg a súly alatt. Történetünk szereplőin azonban annyira eluralkodik a reménytelenség érzése, hogy nem látnak semmilyen megoldást, s ez a beszűkült gondolkodásmód tévesen azt sugallja, hogy a szabadulás egyetlen módja a toronyház tetejéről lefelé vezet. A szereplők közül talán Maureen fogalmazza meg legjobban, milyen is valójában a kilátástalanság és az eszköztelenség érzése: az embert ilyenkor nem egy konkrét gondolat vezérli, inkább csak egy érzés, ami elkapja, és arra sarkallja, hogy megtegye az elképzelhetetlent, és kioltsa a saját életét.

 

A filmben olyan embereket kerít hatalmába ez az érzés, akik elvesztették társas fogódzóikat, érzelmileg elszigetelődtek a környezetüktől és hozzátartozóiktól, s nincs senki, akivel érzéseiket és gondolataikat megoszthatnák. A „valahova tartozás érzésének”, az életnek értelmet adó hitnek, illetve a családi kapcsolatoknak az elvesztése még tovább fokozza a tehetetlenség érzését.

 

Fent a tetőn azonban véletlenül összetalálkoznak, s onnantól kezdve bármennyire is szeretnék, de már nincsenek egyedül, van tanúja a szenvedésüknek, a gyengeségüknek, s paradox módon felébred bennük az ösztönös segítségnyújtás érzése: mindegyikük le szeretne ugrani, de nem akarják, hogy a másik leugorjon. Ott, abban a pillanatban akaratlanul is csapattá válnak, és ez elégnek bizonyul ahhoz, hogy ráébredjenek, még nem borította el őket a világ iránt érzett végtelen közöny, ezért elnapolják életük utolsó napját, s együtt próbálnak kiutat keresni abból a zűrzavarból, amibe belekeveredtek.

 

Közös fogadalmuk, hogy Valentin-napig nem dobják el maguktól az életet, ez az első kapaszkodójuk, és ez elegendő kiindulópontnak bizonyul a következő napokhoz, a változtatáshoz és a változáshoz. S bár a saját helyzetüket nem látják tisztán, a másikon való segítés, a többiekért való aggodalom kizökkenti őket beszűkült gondolkodásmódjukból, s mintha egy hatalmas fal dőlne le, már nem csupán a saját problémájuk tornyosul előttük. A másik helyzetét a magukénál reálisabban látják, és ezáltal képesek arra, hogy segítsenek egymásnak felmérni a lehetőségeiket, s kihozni a többiekből azokat a belső erőforrásokat, amelyek képessé teszik őket arra, hogy túljussanak a nehézségeiken.

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti