Trolibusz-komplexus: töltsük fel egymást!

Van egy szertartásunk testnevelés órán: a gyerekek a tornateremben körbemennek, lábujjhegyen libegnek, karjukat magasra lendítik. Én kinyújtott karral a lépcsőre állok, hogy nyúlánknak nem nevezhető testmagasságom növeljem. Ezzel jelzem, hogy legalább ennyire nyújtózkodjanak, próbálják elérni a kezem. A „növendék fűszálak” megsimogatják tenyerem, van, aki kicsit meg is szorítja. Ettől feltöltődnek.

Kép: Pxhere
Kép: Pxhere

Kép: Pxhere

Futkározás az udvaron. A szabályok komolyak, a csapat minden tagjára érvényesek. Csak a fáig, másik határ a biciklitároló, meg kell kerülni a mászókát. Ha elfáradnak, minket futnak körbe, mint vidám kicsi holdak a bolygók körül. Egy kis érintés – áramszedőiknek ennyi feltöltés is elég. Megszűnik a Trolibusz-komplexusuk.

Marcsika az ölemben ül, leszakadni vágyó gombomat csavargatja, nehogy lepotyogjon. Csupa kedvesség és macskaság. Könnyebben megy a beszélgetés, ha kerüljük egymás tekintetét.

„Miért vagyok ilyen sötétbőrű?” – kérdezi tőlem. „Így vagy szép.” „Nem akarok így szép lenni. Olyan akarok lenni, mint Franciska. Szőke és kék szemű.”

Mit mondjak Marcsikának? Csak egy kis simit adok apró copfjára. Nem vagyok pszichológus, se filozófus, most csak egy gyengeáramú vezeték vagyok, amiről kicsit feltöltődhet.

Marcsika több szeretetet igényel, de tud várni. Karjaim hossza tetszőlegesen növelhető az ölelgetést igénylők száma szerint, ám Marcsika nem akar másokkal együtt hozzám bújni. Ő egyedül szeret. Akkor lehet sustorogni az élet titkairól. Szeretne egy olyan babát, mint amilyen Franciskának van: sütibabát. Ugyanolyan hajgumit, csillogó színest, amiben bőrszín is van. Mint Franciskáé.

Marcsika, kicsi Marcsika! Tudod-e, hogy amikor te Rákospalotán a széles utca túloldaláról is átkiabálsz nekem, hogy „Csókolom, tanító néni!”, Franciska viszont úgy néz át rajtam, mintha soha közünk nem lett volna egymáshoz, akkor visszakapom tőled azt a kis feltöltődést? Nekem is lehet Trolibusz-komplexusom, nekem is vannak szomorkodó és lelankadó áramszedőim. Anyukád köszön nekem a buszon, és megkérdezi, hogy vagyok. Kishúgod, akit anyukád babakocsiban tolt, amikor elsős voltál, ő is lehuppan mellém a padra, együtt várjuk a buszt, és ő elmeséli, milyen lakkot festet a körmeire. Marcsika, Marcsika… Ha rátok gondolok, máris jobb a kedvem. Feltöltődtem.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti